szerda, január 07, 2009

Isaac Asimov: Csillagfény (Sévoldnak ajánlva :) )

Arthur Trent elég tisztán hallotta őket. A feszült, dühös hang ordított a fejhallgatóban:
- Trent! Nem lóghat meg. Két órán belül meghatározzuk a pályáját és ha ellenáll, szétlőjük!
Trent mosolygott és nem szólt semmit. Nem volt fegyvere, de nem kellett harcolnia. Jóval a két óra letelte előtt a hajó megteszi az Ugrást a hipertéren át és sosem fogják megtalálni. Majdnem egy kiló kirillium van nála, elegendő robotok ezrei agypályájának építéséhez. Ennyiért a Galaktika bármelyik világán tízmillió értékű hitelt kaphat - és semmi kérdezősködés.
Az egészet az öreg Brennmeyer tervelte ki. Több mint harminc évig dolgozott rajta. Ez volt az életműve.
- Ez a menekülés útja, fiatalember - mondta neki. - Ezért van magára szükségem. Maga fel tud szállni egy hajóval, én nem.
- Nem jó a hajót az űrbe juttatni, Mr. Brennmeyer - ellenkezett Trent. - Fél nap alatt elkapnak.
- Nem - mondta határozottan Brennmeyer -, ha végrehajtjuk az Ugrást. Nem, ha eltűnünk a hipertéren át és fényévekkel odébb kerülünk elő.
- Az Ugrás előkészítése fél napig tart, de még ha meg is csináljuk, a rendőrség valamennyi csillagrendszert riasztja.
- Nem, Trent - az öregember keze remegő izgalommal kulcsolódott az övére -, valamennyit nem, csak egy tucatnyit itt a közelben. A Galaktika nagy és az elmúlt ötvenezer évben a telepesek elvesztették egymással a kapcsolatot.
Lelkesen beszélt, ahogy megfestette a képet; olyan most a Galaktika, mint az ember származási bolygója volt - Földnek hívták - a történelem előtti időkben. Az emberek szétszórtan éltek a különböző kontinenseken, de mindegyik csoport csak a közvetlen környezetét ismerte.
- Ha találomra hajtjuk végre az Ugrást - mondta Brennmeyer -, akárhová eljuthatunk, akár ötvenezer fényévre is, és nincs több esélyük, hogy megtaláljanak, mint egy kavicsot a meteorrajban.
Trent a fejét rázta.
- És mi sem találjuk meg magunkat. Halvány gőzünk sem lesz, hogy jutunk el egy lakott bolygóhoz.
Brennmeyer körülpillantott fürge szemével. Senki sem volt a közelben, mégis suttogóra fogta hangját:
- Harminc évet töltöttem azzal, hogy adatokat gyűjtsek a Galaktika valamennyi lakott bolygójáról. Végigböngésztem a régi jelentéseket. Több ezer fényévet utaztam, többet, mint akármelyik űrpilóta. És most az összes lakható bolygó helymeghatározása a világ legjobb számítógépének memóriaegységében van.
Trent udvariasan felvonta szemöldökét.
- Komputertervező vagyok - folytatta Brennmeyer - és enyém a legjobb. Meghatároztam valamennyi fénylő csillag helyzetét az egész Galaktikában, az F, B, A és O színképosztályba tartozó összes csillagét és beletettem a memóriába. Miután végrehajtottuk az Ugrást, a számítógép színképelemzést végez majd az égboltról és az eredményt összehasonlítja a benne tárolt térképekkel. Amint megtalálja a megfelelőt, márpedig előbb-utóbb megtalálja, a hajó helye meghatározható és a következő Ugrást automatikusan a legközelebbi lakott bolygó közelébe lehet irányítani.
- Túl bonyolultan hangzik.
- Be kell válnia. Annyi éven át dolgoztam rajta, be kell válnia. Még tíz évig milliomosként élhetek. De maga fiatal; maga még sokkal tovább lesz milliomos.
- Ha vaktában hajtjuk végre az Ugrást, egy csillag belsejébe kerülhetünk.
- Ennek a valószínűsége egy a száztrillióhoz, Trent. Az lehet, hogy olyan távol bukkanunk elő, hogy a számítógép nem talál a térképeivel összehasonlítható csillagot. Az is lehet, hogy csak egy-két fényévet ugrunk és nyakunkon lesz a rendőrség. Ezeknek nagyobb a valószínűsége. Ha mindenáron félni akar, attól féljen, hogy a felszálláskor szívrohamot kap és meghal. Ennek sokkal nagyobb a valószínűsége.
- Talán maga, Mr. Brennmeyer. Maga az öregebb.
Az öreg vállat vont.
- Én nem számítok. A komputer automatikusan végez mindent.
Trent bólintott és jól az eszébe véste.
Egyik éjfélkor, mikor a hajó készen állt és megérkezett Brennmeyer, aktatáskájában a kirilliummal - nem volt nehéz hozzájutnia, bizalmi ember volt -, Trent átvette a táskát egyik kezével, miközben a másikkal gyorsan és határozottan lecsapott.
Legjobb volt a kés, épp olyan gyors, mint a molekuláris depolarizátor, épp olyan halálos és sokkal zajtalanabb. Az ujjlenyomatokkal teli kést Trent otthagyta a holttest mellett. Mit számított? Úgysem kapják el.
Most mélyen bent járt az űrben, nyomában a rendőrjárőrök és érezte az egyre fokozódó feszültséget, ami mindig az Ugrás közeledtét jelezte. Nem volt pszichológus, aki meg tudta volna magyarázni, de az érzést minden tapasztalt űrpilóta ismerte.
Egy pillanatra érezte a kifordulást, ahogy a hajó és ő maga is egy másodpercre téren és időn kívül került, nem-anyaggá és nem-energiává vált, majd egy pillanat alatt összeállt a Galaktika egy másik pontján.
Trent mosolygott. Élt. Egyetlen csillag sem volt túl közel és ezernyi csillag volt elég közel. Fénylett az égbolt a csillagoktól, de olyan ismeretlen csillagképet látott, hogy rögtön tudta: az Ugrás nagy volt. Néhány csillag biztosan az F vagy még jobb színképosztályba tartozik. Lesz mit összehasonlítania a komputernek a memóriájával. De nem tarthat sokáig.
Kényelmesen hátradőlt és figyelte a csillagképeket, amelyek lassan mozogtak, ahogy a hajó forgott. Fényes csillagot pillantott meg, feltűnően fényeset. Néhány fényévnél nem lehet távolabb és pilótaösztöne azt súgta, hogy forró, jó és forró. A számítógép ezt használja majd kiindulópontnak és úgy végzi majd az elemzést. Még egyszer azt gondolta: nem tarthat sokáig.
De soká tartott. A percek múltak. Eltelt egy óra. És a komputer még mindig buzgón kattogott és villogtatta lámpáit.
Trent megrémült. Miért nem találja a megfelelő térképet? Ott kell lennie. Brennmeyer megmutatta hosszú munkájának eredményét. Lehetetlen, hogy kifelejtett vagy rossz helyre jelölt be egy csillagot.
Természetesen keletkeznek új csillagok és életük során mozgást végeznek, de ezek lassú-lassú változások. Egymillió év alatt - ennyi időre visszamenőleg készített feljegyzéseket Brennmeyer - nem lehet…
Trent hirtelen pánikba esett. Nem! Az lehetetlen! Még kisebb a valószínűsége, mint egy csillag belsejébe Ugrani!
Megvárta, míg újra a látótérbe ér a fénylő csillag és remegő kézzel állította élesre a távcsövet. A legnagyobb nagyításra kapcsolt és megpillantotta a ragyogó fénypont körül az örvénylő gázok árulkodó ködfelhőjét.
Egy nova!
A sötét homályból fénylő, vakító csillag született, talán csak egy hónapja. Előtte olyan színképosztályba tartozott, hogy a számítógép nem vette figyelembe, olyanba, amely nem is jött számításba. De a nova, amely most létezett a valóságban, nem létezett a számítógép memóriájában, mivel Brennmeyer nem táplálta bele. Mikor Brennmeyer az adatokat gyűjtötte, még nem létezett - legalábbis, mint fényesen ragyogó csillag.
- Ne törődj vele! - üvöltött Trent. - Nem számít!
De egy automata gépezetnek üvöltözött, amely a nova körüli teret hasonlította össze a Galaktika térképeivel és nem találta sehol, és most folytatja a keresést, és összehasonlít egészen addig, míg ki nem merül az energiakészlet. A levegőkészlet sokkal hamarabb kifogy. Trent élete sokkal hamarabb véget ér.
Tehetetlenül leroskadt a székbe. Nézte a gúnyosan szikrázó csillagfényt és felkészült a lassú és kínos halálra.
Legalább a kést megtartotta volna…

Veres Mihály fordítása
(Népszava Kalendárium 1984)

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyon szépen köszönöm!