Kir Bulicsov: Hótündér

(ez a post 2008-ban született - felhozom ide, Bulicsov műve megérdemel mindennemű ismétlést és újrázást)

Ez most a többihez képest hosszú lesz, de úgyis ritkán van post - amíg van egyáltalán... osszátok be. :)

Kir Bulicsov egyik kedvenc sci-fi szerzőm, egy novelláját másolom most be.

Kir Bulicsov: Hótündér

(Кир Булычев: Снегурочка)

Egyszer, csak egyetlenegyszer láttam, hogyan pusztult el egy űrhajó. Ember nem látott még olyat.
Rövid idő alatt történt az egész, s ilyenkor nincs idő arra, hogy az ember a bent ülők helyébe képzelje magát, s maga is átélje az eseményeket. A parancsnoki hídról figyeltük a leszállási manővert. Úgy láttuk, sikerülni fog nekik. De mégiscsak elszámították a sebességet.
A hajó már leért a lejtős leszállóakna aljára, mégsem állt meg, tovább süllyedt, egyre mélyebbre és mélyebbre, mintha el akarna rejtőzni a beton alatt. A beton azonban nem akarta megadni magát, s az űrhajó, akárcsak az üveglapra esett vízcsepp, székében lapulni kezdett. Egyre jobban lefékeződött, csak időnként repültek fel belőle fekete pontok, az űrhajó leszakadt darabjai, s hulltak lomhán és hangtalanul vissza, bepöttyözve az akna peremét, ott végre örök nyugalomra találva. Pillanatok műve volt az egész, majd a félelmetes mozgalmasság egyszer csak elült. Az űrhajó meghalt, az agyam azonban csak ekkor, elkésve rekonstruálta a szétrobbanó eresztékek dörgő zaját, a felhasadt fém sikolyát, a levegő süvítő hangját, mely kristályosan rakódott le a falakra. A bent ülők mindebből csak a legelejét hallhatták.
A videó ernyője sokszoros nagyításban egy szétloccsant fekete tojást ábrázolt, melynek szétfolyt fehérjéje különös szegélyt alkotott a sárgája körül.
– Vége – mondta valamelyikünk.
Igazi méreteiben és drámaiságában azonban csak akkor tárult elénk, mi is történt, amikor űrcsónakon leereszkedtünk a kráter peremére, s egyszerre átérezhettük a tragédiát. A kis fekete pontok sportpályát befedő óriási roncsdarabokká lettek, a hajó egyes darabjai, a hajtómű, a fúvókák, a fékezőoszlopok úgy hevertek szanaszét, mintha egy óriás szórta volna szét a játékait. Önkéntelenül is az volt az ember érzése, mintha ebbe a szétlapult űrhajóba valaki sarokkal beletaposott volna.
A roncstól ötvenméternyire felfedeztünk egy fiatal lányt. Szkafanderben volt, a parancsnokon és a szolgálatban levő személyzeten kívül minden utas fel tudta venni a szkafanderét. Ez a lány valószínűleg a vészkijárat közelében tartózkodhatott, mellyel együtt a becsapódás erejétől kivágódott. Kirepült a hajóból, mint kristályvizes palackból a buborék. Ez is egyike azoknak a fantasztikus véletleneknek, amely már nem először fordul elő, mióta az ember meghódította az eget. Ugyanolyan fantasztikus véletlen ez, mint amikor valaki ötezer méter magasban zuhan ki egy repülőgépből, majd nagy bölcsen egy meredek, ámde hófödte hegygerincen vagy épp fenyőfák tetején állapodik meg, némi kis karcolásokkal és lila foltokkal megúszva az egészet.
A lányt beraktuk az űrcsónakba. Eszméletlen volt, hiába tudtuk azonban valamennyien, hogy ha azonnal nem részesítjük elsősegélyben, ő is meghalhat, a doktorunk nem engedélyezte, hogy levegyem róla a szkafandert. Sztresnyij doktornak igaza volt. Még nem tudhattuk, milyen összetételű alatta az atmoszféra, milyen, számára veszélytelen, számunkra azonban esetleg életveszélyes vírusok rejtőznek e fiatal lány rövidre nyírt, fehéren csillogó fürtjei alatt.
Most már el kell mesélnem, milyen is volt ez a lány, mi is volt az oka annak, hogy mindenki, nemcsak én, túlzottnak, sőt komolytalannak tartotta a doktor óvatoskodását. Az ember megszokta, hogy a veszély valami szemre is visszataszító lényhez kapcsolódik. Egy huszadik századi pszichológus azt mondta, hogy a csillagközi utazásra készülő pilóták kiváló próbatétele az, ha megkérdezik tőlük, mit tennének, ha találkoznának egy undorító hatméteres pókkal. A jelöltnek először le kell győznie ösztönös ellenszenvét, majd ékes tulajdonságokkal kell felruháznia a pókot. Elképzelheti például, hogy ez a pók egy magányosan kóborló helybéli poéta, a tücskök és bogarak békeszerető társadalmának örökös megbízottja.
De rossz szándékot feltételezni erről a vékonyka fiatal lányról, kinek hosszú pillái árnyékot vetnek sápadt, finom orcájára, kinek láttán az a leküzdhetetlen vágy támadt az emberben, hogy végre megpillantsa szemének színét, valami fondorlatot sejteni, még ha holmi vírusok képében is, nem, ez valahogy nem lett volna emberhez méltó.
Ezt senki sem mondta ki hangosan, én sem szóltam, mégis éreztem, hogy Sztresnyij doktor maga is alávalónak és szolgalelkűnek tartja most magát, amiért egy segítségre szoruló védtelen fiatal teremtés varázsát feláldozza az életvédelmi szabályok bürokratikus oltárán.
Én már nem voltam jelen, amikor a doktor fertőtlenített egy próbaszondát, s a szkafander anyagán átszúrva mintát vett az alatta levő levegőből. Azt sem tudtam, végül milyen eredményre vezettek ezek a vizsgálatok, mert a többiekkel együtt visszamentem a roncshoz, hogy a belsejébe hatolva újabb fantasztikus véletlenre, újabb túlélőre leljünk. Reménytelen vállalkozás volt, egyike azon reménytelen vállalkozásoknak, melyeket mégis végig kell csinálni, sosem hagyhatja félbe az ember.
– Baj van – szólalt meg a doktor. Éppen a roncs belsejében küszködtünk, de bentről is hallottuk a hangját. Munkánk nem volt a legveszélytelenebb, hiszen az űrhajó darabjait csak a gondviselés tartotta felettünk. –
– Mi baj? – kérdeztem vissza a doktort.
– Életben van – felelte –, de nem tudunk segíteni rajta. Jégből van. Hótündér.
A mi doktorunk mindig is hajlott a fantasztikumra, a be nem avatottak azonban nem mindig tudták követni szavait.
– Számunkra természetes – magyarázta meg a doktor, s jóllehet, csak fülhallgatón keresztül ért el hozzám a hangja, úgy éreztem, nekem, nem a körülötte állóknak mondja –, hogy az élet alapja a víz. Neki viszont az ammónia.
Hirtelen nem fogtam fel, mit is jelent ez. Úgy látszik, a körülötte állók sem.
– Földi nyomáskörülmények között – folytatta a doktor – az ammónia forráspontja mínusz 33, fagyáspontja pedig mínusz 78 fok.
Minden világos.
A fülhallgatóban néma csend lett, elképzeltem, hogyan néznek most az ott levők erre a fantom lányra, akiről csak le kell emelni a sisakot, s nyomban köddé válik…
Bauer, az elsőtiszt, most sem állta meg, hogy ne csillogtassa szaktudását.
– Elméletileg nem kizárt. Az ammónia molekulasúlya 17, a vízé 18. Hőkapacitásuk megközelítőleg egyforma. Az ammónia ugyanolyan könnyű, mint a víz, képes leadni a hidrogénionokat. Egyszóval, kiváló oldószer.
Mindig irigyeltem az ilyen embereket, akiknek nincs szükségük lexikonban bogarászni az adatok után, amelyekből pedig sosem lehet eleget tudni.
– Alacsony hőmérsékleten viszont az ammóniafehérjék meglehetős stabilitást mutatnak – vetette ellen a doktor, mintha ez a fiatal lány holmi elméleti konstrukció lenne, mely Gleb Bauer agyából pattant ki.
Síri csend lett, senki sem szólt egy szót sem.
Másfél órás kutatómunka után, nagy nehezen behatoltunk az egyik kabinba, találtunk a roncsok alatt egy ép ammóniáspalackot. Ez azonban összehasonlíthatatlanul kisebb csoda volt az előzőhöz képest.


Mint mindig, szolgálat után most is beugrottam a kórházba. A folyosón ammóniaszag terjengett. Már az egész űrhajót átjárta az ammóniagáz szúrós szaga. Hasztalan küszködtünk a szivárgás ellen.
A doktor szárazon köhécselt a lombik-, kémcső- és palackerdő közepén. Egyes lombikokból gumitömlők és csövek nyúltak ki, s tűntek el az üveg válaszfal mögött. Az illuminátor fölé lyukacsos árnyékot vetett a fordítógép.
– Ébren van? – kérdeztem a doktort.
– Igen, már épp hiányolt – felelt tompán és kissé zsémbesen a doktor. Arcát félig eltakarta a szűrőkészülék. Nap mint nap megoldhatatlan feladatok tömkelegével kellett megbirkóznia, hogy biztosíthassa újdonsült páciense táplálását, gyógykezelését és pszichoterápiáját. Zsémbessége csak fokozódott egyre növekvő büszkeségével; repülésünk harmadik hetében Hótündér még mindig élt és egészséges volt. Csak éppen kétségbeesetten unatkozott.
Szúró fájdalom nyilallt a szemembe. Kapart a torkom. Én is feltehettem volna egy szűrőt, de nem akartam óvatoskodónak tűnni. Hótündér helyében én is kényelmetlenül érezném magam, ha vendéglátóim csak gázálarcban mernének közelíteni felém.
Az illuminátoron, mint egy ovális keretbe foglalt régi arckép, feltűnt Hótündér arca.
– Szerbusz – köszöntött.
Majd rögtön fel is kattintottá a fordítógépet, mert ezzel gyakorlatilag ki is merítette a szókincsét. Azt viszont már tudta, hogy néha szeretném hallani az igazi hangját is. Mielőtt bekapcsolta volna a transzlátort, előbb mindig mondott nekem valamit a saját hangján.
– Mivel töltőd a napot? – érdeklődtem. Az üveg válaszfal hangszigetelése nem volt tökéletes, ezért hallani lehetett csilingelő hangját, amikor megszólalt. A fordítógép nem tudta olyan gyorsan fordítani szavait, ahogy az ajkai mozogtak, így néhány másodpercig szabadon gyönyörködhettem arcában, szembogarában, mely olyan gyorsan változtatta színét, mint a szeles, viharos tenger.
– Próbálom felidézni, mire is tanított a mama – közvetítette monoton, közömbös hangon a fordítógép Hótündér szavait. – Sosem hittem volna, hogy egyszer majd magamnak kell ennivalót készítenem. A mama csak egy csudabogár, gondoltam. És tessék, most bezzeg jól jön ez a tudás.
És már kacagott is, míg a fordítógép még mindig mondta, kissé lemaradva, imént elhangzott szavait.
– Meg aztán tanulok olvasni is – újságolta.
– Igen, hallottam róla. Nos, lássuk csak, milyen is az ü betű?
– Jaj, az egy nagyon mulatságos betű! De az f betű még nála is mulatságosabb. Emlékszel, eltörtem a könyved.
A doktor most elfordította a fejét a bűzös lombikokról, s ránk nézett.
– Te is meggondolhatnád, mielőtt könyvet adsz neki. A műanyag könyvlap mínusz 50 fokon megmerevedik és törékeny lesz.
– Úgy is van – helyeselt Hótündér.
Amikor a doktor végre magunkra hagyott minket, csak álltunk és néztünk egymás szemébe. Ha a tenyerem ráteszem az üvegre, dermesztő hidegséget érzek. Ő majdnem forrót.
Negyven percünk lehetett addig, míg Bauer meg nem jelenik a diktafonjával és végeláthatatlan kérdéseivel, hogy Hótündért gyötörje. És ez önöknél hogy van? És az önöknél hogy van? Ez és ez a reakció önöknél hogyan megy végbe?
Hótündér ügyesen utánozni kezdte Bauert, majd elpanaszolta: "De hisz nem vagyok én biológus! Ha viszont hazudnék neki, később kényelmetlen lenne.".
Volt nálam néhány rajz és fotó, neki hoztam, hogy lássa, milyenek nálunk az emberek, a városok és a növények. Néhány, számomra egészen mellékesnek és lényegtelennek tűnő részletre nevetve mutatott rá, s tett fel róluk kérdéseket. Egyszer csak felhagyott a kíváncsiskodással, szemei a távolba révedtek.
– Mi a baj?
– Unatkozom. És félek.
– Nem kell félni, hazaviszünk.
– Nem is attól félek.
Aznap váratlanul megkérdezte:
– Van a lányról is fényképed?
– Miféle lányról?
– Arról, aki otthon vár téged.
– Nem vár senki.
– Nem igaz! – vágta rá. Időnként szörnyen kategorikus volt, kiváltképp, ha nem hitt el valamit. Nem akarta elhinni például, hogy léteznek rózsák.
– Miért nem hiszel nekem? Nem válaszolt.
…Felhők borították el a napot, elsötétült az ég, a tenger hullámai hidegszürkék lettek, csak a széleken villódzott némi zöldes fény. Hótündér soha nem tudta eltitkolni, mit érez vagy gondol. Ha vidám volt, égszínkék, majdnem ibolyaszín volt a szeme, ha szomorú lett, szeme elszíntelenedett, ha meg haragos volt, zöldesek lettek.
Csak ne láttam volna meg a szemeit. Mikor már a mi űrhajónk fedélzetén először nyitotta fel őket, fájdalom ült bennük. Majdnem feketék voltak, mégsem segíthettünk rajta, míg át nem építettük a laborunkat. Úgy égett a kezünk alatt a munka, mintha ettől függne, hogy felrobban-e az űrhajó. Hótündér végig néma volt. Csak jó három óra elteltével vittük végre át a laborba, ahol a doktor nekilátott, hogy végre levegye róla a sisakot.
Másnap már áttetsző ibolyaszemekkel nézegetett körbe, melyek csak akkor sötétedtek el egy kicsit, amikor tekintete az enyémmel találkozott…
Megjött Bauer. Korábban érkezett, mint máskor, s ennek észrevehetően örült. Hótündér rámosolygott, s azt mondta:
– Az akvárium az ön rendelkezésére áll.
– Nem értem, Hótündér.
– Nem ott tartja a kísérleti csigáit?
– Mondjuk inkább aranyhalnak – felelte Bauer, akit nem lehetett egykönnyen zavarba hozni.
Hótündérnek egyre gyakrabban volt rossz a kedve. Nem is csoda, hisz már hetek óta élt ebben a kis kétszer három méteres üvegszobában. Az akvárium csúfnév nem is állt messze az igazságtól.
– Nekem most mennem kell – mondtam Hótündérnek, de ezúttal nem vágta rá azonnal, hogy "de siess vissza".
Szürkére vált, fájdalmas tekintetét úgy függesztette Glebre, mint egy fogorvosra. Gondolatban megpróbáltam elemezni a helyzetemet, s rá kellett jönnöm, milyen visszásak is ezek az érzések. Ilyen erővel Stuart Mária arcképébe vagy épp Nofretete fejszobrába is beleszerethettem volna. Vagy ez csak szánalom egy magányos fiatal teremtés iránt, az érte érzett felelősség, mely önkéntelenül is arra ösztökélt minket, hogy jobbakká és nemesebbekké legyünk, akárcsak az első randevúnk előtt. Érzéseim reménytelensége irigységgel vegyes sajnálatot ébresztett környezetemben, holott, mint tudjuk, e két érzés általában összeegyeztethetetlen. Néha szerettem volna, ha viccet faragnak, vagy ugratni kezdenek, hogy végre felháborodhassak, egyáltalán, rosszabb lehessek, mint ők. De senki sem vette a bátorságot. Úgy kezeltek, mint akit valami földöntúli betegség támadott meg, s ezzel kiemeltek, elkülönítettek maguktól.
Este doktor Sztresnyij magához hívatott az interkomon keresztül, s azt mondta:
– Hótündér üzent érted.
– Csak nincs valami baj?
– Nincs semmi baj, ne izgulj.
Rohantam a kórházba, Hótündér már az illuminátornál várt.
– Ne haragudj – kezdte –, de hirtelen az jutott eszembe, hogy ha most meghalnék, többé sose látnálak.
– Badarság – dörmögte a doktor az orra alatt.
– Maradj itt velem egy kicsit! – kérlelt.
Valamilyen ürüggyel a doktor magunkra hagyott bennünket.
– Szeretnélek egyszer megérinteni – szólt Hótündér. – Szörnyű, hogy még csak hozzád sem érhetek anélkül, hogy meg ne égessem magam.
– Nekem valamivel jobb – feleltem bután –, én legfeljebb megfagyok.
– Nemsokára megérkezünk, ugye?
– Igen – feleltem. – Már csak négy nap van hátra.
– Nem akarok hazamenni – jelentette ki Hótündér. – Amíg itt vagyok, legalább elképzelhetem, hogy megérintelek, ott viszont nem. Tedd az üvegre a tenyered.
Szót fogadtam.
Hótündér az üveg másik oldalán odaérintette a homlokát, s én elképzeltem, ahogy a tenyerem áthatol az átlátszó falon, s megfogja a homlokát.
– Nem nagyon hideg?
Hótündér elvette a faltól a homlokát, és mosolyogni próbált.
– Jó lenne találni egy semleges bolygót – mondtam.
– Milyen bolygót?
– Semlegeset. A kettőnk közöttit. Ahol, mondjuk, mindig mínusz negyven fok a hőmérséklet.
– Az nekem forró.
– Jó, legyen mínusz 45. Megfelel?
– Természetesen meg – felelte Hótündér. – De vajon tud-e úgy élni az ember, hogy örökké csak tűrjön?
– Csak tréfáltam. Még levelet sem tudok írni neked, egészen különleges papír kellene hozzá, ami nem párolog el. Meg aztán, ez a szag…
– És a vízé? A víznek szerinted nincs szaga? – vágta rá Hótündér.
– Nem, tudtommal nincs szaga.
– Nem valami fejlett a szaglásod.
– Látom, megjött a kedved.
– Vajon beléd szerettem volna akkor is, ha földi vagyok?
– Nem tudom. Kezdetben én is szerettelek, de most már tudom, hogy mi sohasem lehetnénk együtt.
– Köszönöm.


Utolsó nap Hótündér rendkívül izgatott volt, mondogatta ugyan, hogy el sem tudja képzelni, hogy elhagyjon minket, és engem, de gondolatban már egészen máshol járt, képtelen volt összpontosítani valamire, összevissza csapongóit. Mikor nekiláttam, hogy összepakoljam a laborban azokat a dolgokat, amiket magával fog vinni, beismerte, már csak attól fél, hogy esetleg mégsem sikerül hazajutnia. Egyik fele még itt volt velem, aki itt maradok, másik fele azonban már azok között járt, akik haza várják.
Félórája körözött már űrhajónk körül az ő űrcsónakjuk, a fordítógép szüntelenül zümmögött a parancsnoki hídon, nehezen boldogult a tolmácsolási munkával. Bauer jött be a laborba újságolni, hogy megközelítettük a repülőteret. Igyekezett kimondani a nyelvtörő elnevezést is, de nem ment. Hótündér oda sem figyelve, ösztönösen kijavította, majd azonnal afelől érdeklődött, hogy ellenőrizték-e már a szkafanderét.
– Rögtön ellenőrzöm – mondta Gleb. – Ne izgulj, csak harminc lépés az egész benne,
– Meg is akarom tenni – vágta rá Hótündér, észre sem vette, milyen rosszul esik ez Glebnek. – Azért nem ártana, ha te is megnéznéd.
– Rendben van – feleltem.
Gleb megvonta a vállát, és kiment. Három perc múlva ismét megjelent, s szétrakta az asztalon a szkafandert. Az egyik légpalack odaütődött a plasztikhoz, mire Hótündér homlokán összefutottak a ráncok, mintha legalábbis szándékosan történt volna. Kikopogott az üvegajtón.
– Jobb lesz, ha beadod nekem a szkafandert, majd magam ellenőrzöm.
Halántékomon lüktetni kezdett az ingerültség. Éreztem, hogy ez már az elválás pillanata, s az idegenség, amely most közénk emelkedik, nem szabadna, hogy megzavarja az elválásunkat.
Az űrhajónk simán talajt ért az idegen bolygón. Hótündér már szkafanderbe öltözve áll. Azt hittem, korábban kijön majd az üvegfal mögül a laborba, de meg sem kockáztatta, megvárta, míg az interkomban felhangzott a parancsnok hangja:
– A kiszálló személyzet öltsön szkafandert! Külső hőmérséklet mínusz 53 fok.
Kinyílt az űrhajónk ajtaja, s aki Hótündértől el akart bú1csúzni, mind ott sorakozott mögötte.
Hótündér hátramaradt, hogy a doktorral váltson néhány szót, én pedig kiléptem előtte a kijárathoz gurított lépcsőre.
Ezen a bolygón rendkívül alacsonyan szálltak a felhők. Vagy harmincméternyire tőlünk megállt egy sárga színű jármű, néhány ember kőlapokon állt mellette. Szkafander nélkül voltak, igaz is, ki hord ilyen maskarát, ha otthon van. A kis fogadóbizottság elveszett a repülőtér óriási méreteiben.
Újabb jármű érkezett, emberek szálltak ki belőle. Hallottam, hogy Hótündér mellém lép. A többiek hátrahúzódtak, magunkra hagytak minket.
De Hótündér nem rám figyelt. A messzeséget fürkészte, hogy vajon ki jöhetett ki eléje. Egyszer csak felismert valakit.
Magasba emelt kézzel integetett neki. A várakozók kis csoportjából kivált valaki, egy asszony, s a kőkockákon a lépcső felé kezdett futni. Hótündér lerohant elé a lépcsőn.
Én meg ott álltam, és vártam, mert már csak én maradtam egyedül, aki még nem vett búcsút tőle. Ráadásul az én kezemben volt a batyuja is, amit magával kell vinnie. Végül engem is beosztottak a kiszálló egységbe, segédkeztem Bauer mellett a reptériekkel való tárgyalásban. Nem maradhattunk itt túl sokáig, egy óra múlva már indultunk is vissza. Az asszony mondott valamit Hótündérnek, mire ő felkacagott, és levette magáról a sisakot. Az asszony ekkor a lány arcához szorította a magáét, s én tudtam, hogy most mindketten melegséget éreznek. Kicsit messze voltak tőlem, mégis jól láttam őket. Ekkor Hótündér gyorsan mondott valamit az asszonynak, majd futni kezdett a lépcső felé. Mikor felért a lépcsőn, szemembe nézett, s lehúzta a kesztyűjét.
– Ne haragudj – mondta –, tőled még el sem búcsúztam. Hangja most más volt, mint eddig, a fordítógép közvetítette csak, amit valaki előrelátóan a kijárat fölé helyezett.
– Húzd le te is a kesztyűd – kérte. – Csak mínusz ötven fok van.
Levettem a kesztyűm. Senki sem akadályozta meg, pedig a parancsnok és a doktor is hallotta, mire kért Hótündér.
Nem éreztem fagyos hideget. Sem akkor, sem később, amikor hirtelen az arcához fogta a kezemet. Későn rántottam vissza. Arcán vörös égésnyom maradt a tenyerem helyén.
– Semmiség az egész – nyugtatott meg. – Majd elmúlik, ha pedig nem, annyi baj legyen.
– Megbolondultál? – korholtam.
– Vedd vissza a kezedre a kesztyűt, még lefagy – figyelmeztetett.
Az asszony valamit fölkiáltott neki.
Hótündér rám nézett, szeme sötétkék, teljesen száraz lett.
Útban a várakozó jármű felé, még egyszer hátrafordult, s magasba emelt kézzel búcsút intett nekünk, nekem.

Balogh Éva fordítása

űrhajó

John Harris: The Welcome
Image size: 400 x 600mm (15.5 x 23.5 in) £400 +VAT (US$800).

Arthur C. Clarke: Isten kilencmilliárd neve

- A kérés kissé szokatlan - mondta Wagner doktor, úgy vélte, példás önuralommal. - Tu­domásom szerint ez az első eset, hogy egy tibeti kolostor automata számítógépet kér valakitől. Nem szándékom firtatni, de sose hittem volna, hogy az önök. . . ő. . . rendje sok hasznát venné egy ilyen masinának. Meg tudná mondani, hogy tulajdonképpen mire óhajtják használni?
- Örömmel - felelte a Láma, miközben megigazította selyemtalárját, és gondosan eltette a logarlécet, melyet valutaátszámításoknál használt. - Az önök Mark-5 számí­tógépe minden szokványos matematikai műveletet elvégez, egészen a tízjegyűekig. Munkánk természete folytán bennünket a betűk érdekelnek, nem a számok. Szeret­nénk, ha megváltoztatnák a kimenő áram­köröket, s a gép számoszlopok helyett betű­ket nyomna.
- Nem egészen értem. . .
- Egy tervről van szó, amelyen három év­százada dolgozunk, lényegében a lámako­lostor alapítása óta. Az ön szemében bizo­nyára érthetetlen, de kérem, hallgasson elfo­gulatlanul, míg megmagyarázom.
- Kérem.
- Voltaképpen igen egyszerű. Egy kimuta­tást szerkesztünk, amely Isten összes lehet­séges nevét tartalmazza majd.
- Hogyan?
- Jó okkal hisszük - folytatta rendületlenül a Láma -, hogy saját konstrukciójú ábécénk nem több mint kilenc betűje elegendő mindezen nevek leírására.
- És ezt csinálják három évszázada?
- Ezt. Számításaink szerint a feladat elvég­zéséhez körülbelül tizenötezer év szüksé­ges.
- Ó! - Wagner doktor mintha kissé elképedt volna. - Most már értem, miért akart egy gépet bérelni tőlünk. De végül is mi ennek a tervnek a célja?
A Láma habozott egy rövid pillanatig, Wag­ner pedig azon tűnődött, hogy talán meg­sértette. Lehet, de a válaszban nyoma sem volt neheztelésnek.
- Legyen rítus, ha tetszik, de hitünk sarkalatos eleme. A legfőbb Lény tenger sok neve - Isten, Jehova, Allah és a többi - mind csak ember alkotta címke. Meglehetősen nehéz filozófiai probléma rejlik itt, amit ne feszegessünk, de valahol a számításba jövő betűk összes lehető kombinációja között vannak azok, amelyeket Isten igazi neveinek mondhatunk. A betűk szisztematikus permutációjával próbáljuk valamennyit összeírni.
- Értem. Az AAAAAAAAAA-nál kezdték. . . és a ZZZZZZZZZ-ig mennek. . .
- Pontosan, csak éppen saját speciális ábé­cénkkel dolgozunk. Az elektronikus írógé­peket erre átállítani természetesen csekély­ség. Jóval érdekesebb probléma az áramkö­röket úgy megszerkeszteni, hogy kizárjuk a nevetséges kombinációkat. Egy betű sem fordulhat elő például háromnál többször egymás után.
- Háromnál? Bizonyára kettőt gondol.
- Háromnál. Ez a helyes. Sajnos, azt hiszem, túl soká tartana, míg megmagyaráznám ön­nek, miért, akkor is, ha beszélné a nyelvünket.
- Én is azt hiszem. . . - vágta rá gyorsan Wagner.
- Folytassa csak.
- Szerencsére az önök automata számító­gépét nem lesz nehéz erre a munkára alkal­mazni. Ha már egyszer a programozás meg­felelő, sorban permutálni fog minden betűt, és nyomtatásban adja az eredményt. Ami nekünk tizenötezer évig tartott volna, a gép elvégezheti száz nap alatt.
Wagner doktor aligha vett tudomást az el­halkuló hangokról, melyek a mélyből, Man­hattan utcáiról jöttek. Más világban volt, ter­mészetes, és nem az ember alkotta hegyek világában. Magasan, távoli sziklafészkeik­ben türelmesen dolgoztak ezek a szerzete­sek, nemzedék nemzedék után, értelmetlen szavak jegyzékét szerkesztették. Van-e hatá­ra az emberiség ostobaságainak? Minden­esetre sejtetnie sem szabad legbensőbb gondolatait. A vevőnek mindig igaza van. . .
- Semmi kétség - felelt a doktor -, a Mark-5-­ön elvégezhetők az átalakítások úgy, hogy efféle jegyzékeket nyomtasson. Sokkal aggaszóbb kérdés a gép felszerelése és keze­lése. Tibetbe eljutni, éppen most, nem lesz könnyű.
- Ez a mi dolgunk. Az alkatrészek elég kicsik, repülővel szállíthatók, ez volt az egyik szempont abban, hogy az önök gépét válasz­tottuk. Ha Indiáig elhozzák őket, majd gondoskodunk a továbbszállításról.
- És két mérnökünket kívánja szerződtet­ni?
- Igen, három hónapra, amíg a terv tartana. - Ezt Personnel el tudja intézni, az kétség­telen. - Wagner doktor néhány sort firkantott az írómappájába. - Most már csak két dolog marad hátra...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a Láma kis papírdarabot húzott elő.
- Hiteles követelésegyenlegem az Ázsiai Banknál.
- Köszönöm. Ügy látszik, ez... őő... rend­ben van. A másik dolog olyan semmiség, hogy nem is tudom, megemlítsem-e, de meg­lepően gyakran hanyagol el az ember valamit, mert evidens. Milyen elektromos energiafor­rásuk van?
- Egy dízelgenerátor, 110 volton 50 kilo­wattot termel. Mintegy öt évvel ezelőtt állí­tottuk be, teljesen megbízható. Sokkal ké­nyelmesebbé tette a kolostor életét, termé­szetesen valójában az imamalom motorjainak a meghajtására szereltük fel.
- Természetesen - visszhangozta Wagner doktor. - Gondolhattam volna.

A párkányról szédítő volt a kilátás, de idővel mindenütt megszokik az ember. Három hónap után George Hanleyt hidegen hagyta a hatszázötven méteres szakadék vagy az alant hú­zódó völgy mezőinek messzi tarkasága. A szél gyalulta köveknek támaszkodott, s komoran meredt a távoli hegyekre, melyeknek a neve sem érdekelte soha.
George arra gondolt, hogy ekkora őrültség­ben még soha nem volt része. A "Shangri-La Terv", ahogy valaki a laborokban elkeresztelte. A Mark-5 hetek óta hektárszám ontotta magá­ból a szózagyvalékos íveket. A számítógép szí­vósan átcsoportosította a betűket, minden osztályt kimerítve, mielőtt rátért a következőre. Amint az ívek kibújtak az elektronikus írógé­pekből, a szerzetesek gondosan felszabdalták és óriási könyvekbe ragasztották őket. Még egy hét - hála az égnek! -, és befejezik. De mi­lyen titokzatos számítások győzték meg a szerzeteseket arról, hogy a százbetűs szavak­kal már szükségtelen vesződniük, azt George nem tudta. Gyakori lidérces álmai közé tarto­zott, hogy a terv valahogyan megváltozik, és a Nagy Láma (akit persze Sam Jaffe-nek hívtak, bár egy csöppet sem hasonlított rá) bejelenti, hogy a tervet meghosszabbítják, előrelátható­an 2060-ig. Képesek rá.
George hallotta, hogy csapódik a szélben a nehéz ajtó. Chuck jött ki, odalépett mellé a párkányhoz. Chuck azon szivarok egyikét szívta, amelyek nagy népszerűséget biztosí­tottak neki a szerzetesek körében: a fráterek láthatóan igen szívesen hódoltak az élet ki­sebb-nagyobb gyönyöreinek. Ez legalább mellettük szólt: lehet, hogy ütődöttek, de nem erénycsőszök. Azok a gyakori leruccanások a faluba, például. . .
- Ide figyelj, George! - mondta Chuck jelentőségteljesen. - Megtudtam valamit. Baj van!
- Micsoda?! Csak nem a gép döglött be? ­Ez volt a legrosszabb, amit George el tudott képzelni. A hazatérését késleltette, aminél borzasztóbb semmi sem lehetett. Ott tartott már, hogy egy kereskedelmi tévéadást is mennyei mannának vélt volna, mert az ott­hont jelentette.
- Nem... egész másról van szó. - Chuck le­telepedett a párkányra, ami szokatlan volt ná­la, mert egyébként mindig félt, hogy leesik. - Most végre rájöttem, hogy mire megy az egész.
- Nem értem... azt hittem, tudjuk.
- Persze... tudjuk, miért törik magukat a szerzetesek. De nem tudtuk, miben törik a fe­jüket. Őrült hülyeség...
- Na, mondj valami újat! - mordult rá George.
- ...de az öreg Sam épp most adta le az egészet. Tudod, hogy minden délután beug­rik, és figyeli, hogy hullanak a kész papírok. Szóval ez egyszer elég izgatottnak látszott, már amennyire izgulni képes. Mikor mond­tam neki, hogy az utolsó szakaszban vagyunk, azt kérdezi azzal a pazar angol akcentusával: gondolkodtam-e már rajta, hogy miben törik a fejüket. Vonogattam a vállam, erre megmondta.
-Te vagy a fej! Folytasd!
- Szóval azt hiszik, hogy ha belajstromoz­zuk az összes nevét - éspedig körülbelül ki­lencmilliárdra számítanak -, azzal Isten ren­delését teljesítették. Az emberi nem véghez­vitte, amiért megteremtették, és nincs értel­me tovább létezni. Sőt a puszta gondolata is majdhogy istenkáromlás.
- Akkor mit várnak tőlünk? Legyünk ön­gyilkosok?
- Arra nincs szükség. Mihelyt kész a lista, színre lép az Isten, és egyszerűen becsukja a boltot. . . remek!
- Ahá, értem. Munkánk befejezése a világ végét jelenti.
Chuck ideges, kurta nevetést hallatott.
- Éppen ezt mondtam Samnek. És tudod, mit felelt? Rám nézett, eszelősen, mint a hü­lyére, és azt mondta. "Nem ilyen semmiségről van szó."
George elgondolkodott egy pillanatig.- Ezt nevezem széles látókörnek - jelentette ki azu­tán. - De szerinted mit kellene tenni? Nem ér­tem, miért zavarna ez egy csöppet is bennün­ket. Elvégre eddig is tudtuk, hogy hülyék.
- Az ám, de nem látod, mi lehet belőle? Ha a lista teljes, és nem szólal meg a Végítélet Harsonája vagy akármi, amire várnak, minket vádolhatnak. A mi gépünket használták. Ne­kem egy csöppet sem tetszik a helyzet.
- Értem - mondta George lassan. - Ebben van valami. De, tudod, ilyesmi már máskor is történt Kölyökkoromban, lent Louisianában, volt egy tökfej prédikátorunk, aki azt mondta, hogy jövő vasárnap vége a világnak. Emberek százai hittek neki, a házukat is eladták. Semmi sem történt, de azért nem vadultak meg, mint várni lehetne Egyszerűen úgy vették, hogy el­számította magát, és változatlanul hittek neki. Néhányan mind a mai napig hisznek neki.
- Jó, jó, de ez nem Louisiana, ha még nem vetted volna észre. Csak ketten vagyunk, ezek a papok meg százával. Tetszenek ne­kem, és őszintén fogom sajnálni az öreg Samet, mikor életműve fordítva sül el, de szí­vesebben lennék valahol másutt.
- Én is, mégpedig hetek óta. De nem tehetünk semmit, amíg a szerződésünk le nem jár, és meg nem érkezik a gép, hogy elrepítsen bennünket
- Persze - mondta Chuck elgondolkozva -, de azért egy kis szabotázst bármikor megpró­bálhatnánk.
- Próbálhatnánk a fenét! Sokkal rosszabb lenne.
- Nem, kigondoltam valami jót. Figyelj rám! A számítógép négy nap múlva végez, a mostani napi húszórás menetben. A repülő egy hét múlva ér ide. Oké, akkor egyszerű a dolgunk. Valamelyik gépvizsgálatnál ráaka­dunk valamire, amit ki kell cserélni, valamire, ami néhány napra feltartja a munkát Persze kijavítjuk, de nem túl gyorsan. Ha jól időzítjük a dolgokat, mikor az utolsó név kiugrik a re­giszterből, lent lehetünk a repülőtéren. Akkor már nem kaphatnak el bennünket
- Nekem ez nem tetszik. Életemben elő­ször lécelek le egy munkától. Különben is gyanússá válnánk. Nem. Én egy tapodtat se mozdulok innen, jöjjön, aminek jönnie kell!
- Nekem még mindig nem tetszik a dolog ­mondta egy hét múlva, amikor a szilaj kis he­gyi pónik lefelé vitték őket a szerpentinen. ­És ne hidd, hogy azért lépek meg, mert be­ijedtem. Csak éppen sajnálom azokat a ko­pott ürgéket odafenn, és nincs kedvem körülöttük lenni, amikor rájönnek, hogy milyen szédült balekok voltak. Vajon Sam hogy viseli majd?
- Különös - felelt Chuck -, amikor elkö­szöntem tőle, az villant át az agyamon, tud­ja, hogy átrázzuk, de nem bánja, mert azt is tudja, hogy a gép szabályosan működik, és a munkának nemsokára vége. Azután... de persze neki nincs azután...
George megfordult a nyeregben, és vé­gigpásztázta a hegyi utat. Ez volt az utolsó pont, ahonnan még tisztán kivehető volt a lámák kolostora. A zömök, szögletes épüle­teket sötét árnyéktömbbé rajzolta a naple­mente hunyó izzása; itt-ott fények csillog­tak, mint kabinablakok egy óceánjáró olda­lán. Természetesen elektromos fények, s ezek közös áramkörön osztoztak a Mark-5-­tel. "De meddig osztoznak még? - tűnődött George. - Pozdorjává törik-e a szerzetesek a számítógépeket dühükben és csalódásuk­ban? Vagy nyugodtan leülnek, és újra kez­dik számításaikat?

Pontosan tudta, mi történik fenn a hegyen ebben a pillanatban. A Nagy Láma segédle­tével feltehetően ezüsttalárban körülülik az íveket, melyeket a fiatalabb szerzetesek odahordtak az írógépektől, és a nagy köte­tekbe ragasztottak. Senki nem szól egy szót sem. Csak a papírra csapódó billentyűk ko­pognak szakadatlan, véget nem érő záporo­zással. mert maga a Mark-5 teljes csendben suhant át a másodpercenként több ezer mű­veleten. "Három hónap ebből - gondolta George -, s bárki a falra mászna tőle."
- Ott van! - kiáltott Chuck, s a völgybe mutatott. - Hát nem szép?
"De mennyire!" - gondolta George A vi­harvert, öreg DC-3 úgy feküdt a kifutópálya végén, mint egy parányi ezüstkereszt. Két óra múlva a szabadság és az épelméjűség felé fogja repíteni őket A gondolat gyönyörűséggel töltötte el. miközben a póni béké­sen baktatott a lejtőn lefelé.
A Himalája gyorsan leszálló éjszakája már majdnem beborította őket. Szerencsére na­gyon jó volt az országút - mert kiépített or­szágutak haladtak erre -, és mindkettőjük­nél volt zseblámpa. A legkisebb veszély sem mutatkozott, csupán a metsző hideg volt kellemetlen. Felettük tisztán tündökölt az ég, az ismerős, barátságos csillagokkal. "Legalább nem kell félni - gondolta George -, hogy a pilóta a légköri viszonyok miatt nem tud majd felszállni: Egyedül ez ag­gasztotta még.
Dudorászni kezdett, de mindjárt abba­hagyta. Ez a sok roppant hegycsúcs, amely körös-körül úgy villogott, mint egy fehér csuklyás szellemhad, nem kedvezett a túl­áradó érzelmeknek. George az órájára pil­lantott
- Egy órán belül oda kell érnünk! - kiál­tott hátra válla fölött Chucknak. Aztán eszé­be jutott még valami. - Vajon végzett-e a számítógép? Körülbelül most van itt az ide­je.
De mert Chuck nem válaszolt, George gyorsan hátrafordult a nyeregben. Alig látta Chuck arcát, egy fehér oválist, amint a mennybolt felé fordult.
- Nézd! - suttogta Chuck, és George fel­pillantott az égre. (Mert mindenben elérke­zik egyszer az utoljára.)
Odafenn szépen, sorban kialudtak a csil­lagok.

Nagy Zoltán fordítása

Isaac Asimov: Az utolsó komp

Továbbr sincs kedvem postolni, úgyhogy CTRL-C/CTRL-V következik ismét:

Isaac Asimov: Az utolsó komp

- Gondolom, mindig kell, hogy legyen egy utolsó alkalom - sóhajtott nagyot Virginia Ratner. Ahogy a tenger tűző nap fényében megcsillanó hullámaira pillantott, a tekintetében nyugtalanság tükröződött. - Legalább szép időnk van, bár egy hóvihar most jobban illene a hangulatomhoz.

Robert Gill, aki a Földi Űrhivatal rangidős tisztjeként volt ott, közömbösen tekintett a nőre.

- Ne szomorkodjon, kérem. Hiszen pont maga mondta: mindig kell, hogy legyen egy utolsó alkalom.

- De miért pont ÉN vagyok a pilóta?

- Mert maga a legjobb pilótánk és mi szeretnénk problémamentesen lezárni az egészet. És miért éppen én vagyok, akinek lakatot kell tennie a Hivatalra? Vegyük úgy, hogy minden jó, ha a vége jó!

- Ha a vége jó? - Virginia a berakásra váró árura és a beszállásra várakozó utasokra pillantott. Mindkettőből az utolsóra.

Húsz éve vezetett kompokat, s mindvégig a tudatában volt annak, hogy egyszer eljön majd az utolsó alkalom. Azt hihetnénk, hogy a tapasztalatok megöregítették őt, mégsem volt egyetlen ősz hajszál a hajában, egyetlen ránc az arcán. Lehet, hogy az állandóan változó erősségű gravitáción való élet volt ilyen hatással rá.

Most azonban eltökéltnek látszott.

- Mégis azt hiszem, hogy drámába illő irónia, vagy talán drámai igazságszolgáltatás lenne, ha az utolsó komp a felszálláskor felrobbanna. Tiltakozás a Föld részéről.

Gill a fejét csóválta.

- Ezt tulajdonképpen jelentenem kellene, de magát most csak a nosztalgia rohanta meg.

- Akkor jelentse. Kritikus helyzetben megbízhatatlannak könyvelnének el és kizárnának a pilóták közül. Helyet foglalhatnák a többi hatszáztizenhat utas között, s én lennék a hatszáztizenhetedik. Más vezeti a kompot és ő kerül be a történelembe, mint a pilóta, aki…

- Nem áll szándékomban jelenteni. Egyébként is minden rendben lesz. A komp felszállása eddig is mindig zökkenőmentesen zajlott le.

- Nem mindig - makacskodott Virginia Ratner. - Ott van az Enteprise-60 esete.

- Tekintsem ezt akadályközlő bejelentésnek? Amiről beszél, százhetven évvel ezelőtt történt és azóta nem volt egyetlen űrrel kapcsolatos baleset sem. Az antigravitáció segítségével elképzelhetetlen, hogy a dobhártya károsodjék. A rakétahajtóművek dübörgése mindörökre a múlté. Hallgasson ide, Ratner, jobba lenne, ha most az irányító fedélzetre menne. Alig harminc perc van a felszállásig.

- Valóban? És most azt is közli velem, hogy a felszállás teljesen automatizált és rám valójában nincs is szükség?

- Tudja azt maga anélkül is, hogy én elmondanám. A jelenléte a hajóhídon a szabályzat szerint kötelező - azonkívül hagyomány is.

- Mintha maga is nosztalgiázna. Azok az idők után, amikor a pilóták még mások voltak és nem azzal szereztek dicsőséget maguknak, hogy semmit nem csináltak. De azért megyek - fűzte hozzá és belépett a központi alagútba, ahol a légáramlat tollpiheként ragadta magával a testét.

Kezdő korára gondolt a kompjáratokon, amikor az antigravitáció még kísérleti jellegű volt és nagyobb felszálló szerkezetre volt szükség, mint a komp maga, és a hajótest remegett vagy egyáltalán nem mozdult, és az űrhajósok keze indította be a régimódi emelőszerkezetet.

Mostanra az antigravitációs módszert annyira miniatürizálták, hogy minden egyes hajónak megvolt a maga saját szerkezete. Sosem vallottak vele kudarcot. Az utazóközönségnél alkalmazták, valamint a rakománynál, amit súrlódásmentes légaknák és mágneses lebegtetők segítségével maga a felkészítette személyzet szállított a helyére, akik tudták, hogyan lehet a súlytalan, teljesen tehetetlen tárgyakat emberi erővel mozgatni.

Még soha emberi kéz által épített jármű nem volt olyan nagyszerű, annyira összetett és teljesen komputerizált, mint ezek az űrhajók, hiszen egyetlen más hajónak sem kellett megküzdenie a Föld gravitációjával. Kivéve azokat az ősrégi, antigravitáció nélküli űrhajókat, amelyeknek az energia utolsó cseppjéig kémiai hajtóanyagokra kellett támaszkodniuk. Primitív dinoszauruszok!

Ami az űrbázisokról az erőművekbe, vagy a gyárakból az élelmiszer előállítókra - talán éppen a Holdra - igyekvő űrhajókat illeti, azokak nagyon kicsi vagy nulla gravitációval kellett megküzdeniük, ezért rendkívül egyszerű, szinte törékeny szerkezetük volt.

A nő a pilótaszobában volt, előtte egy sor komputerizált műszer, amelyek minden egyes berakodott láda helyzetét, valamint a személyzet és az utazóközönség minden egyes tagjának számát és helyét jelezte. / Azokét nem, akiket maga mögött hagyott. Elképzelhetetlen volt, hogy valakit is ott hagyjon! /

Alaposan megvizsgálta a televízort, amely a hajó körüli táj háromszázhatvan fokos képét mutatta. Nézte a helyet, ahonnan az ősi időkben az ember először kilépett az űrbe. Innen indult az ember, hogy megépítse első űrbéli szerkezeteit: az akadozva működő erőműveket, az állandó felügyeletet igénylő automatizált gyárakat és az első, tízezer ember számára otthont nyújtó űrbázisokat.

Mára ez a hatalmas, túlzsúfolt műszaki bázis már a múlté. Fokról fokra szedték darabokra, míg az utolsó komp indulását segítő egyetlen szerkezet maradt csak egészben. Ez a szerkezet a hajó indulása után is ott marad, hogy elárvult emlékműként hirdesse mindazt, ami valaha itt volt, míg végleg el nem rozsdásodik és szét nem korhad.

Hogyan voltak képesek a földiek ilyen gyorsan elfeledni a múltat?

Mindenhol csak földet és tengert látott - minden kihalt volt. Embernek vagy emberi létesítménynek nyomát sem észlelte. Csak a zöld növényzet, a sárga homok és a kék víz maradt itt.

Elérkezett az idő! Gyakorlott szeme látta, hogy a hajó megtelt, s a gépezet egyenletesen működve készen várt. A visszaszámlálás az utolsó másodperchez ért, fejük felett az antigravitációs műhold szabad utat jelzett, így semmi szükség nem volt - és a nő tudta, hogy többé már nem is lesz - megérinteni a kézi vezérlést.

A hajó egyenletesen, némán emelkedett, és minden, amire létrehozták, kétszáz esztendőnyi működés után bevégeztetett. Odakint az űrben, a Holdon, a Marson, az aszteroida övben, számtalan űrbázisán az emberiség már várt rá.

A földlakók utolsó csoportja felszállt, hogy csatlakozzék hozzájuk. A Föld ember általi megszállásának hárommillió éves korszaka véget ért, a tízezer éves földi civilizációnak vége szakadt, a gyors iparosodás négy évszázada befejeződött.

Az anyabolygónak hálás és a tönkretett területeket visszaszolgáltatni kész emberiség visszaadta a Földnek az eredeti állapotát és vadvilágát. Az emberi faj eredetének emlékeként fog megmaradni örökre.

Az utolsó komp áttört a légkör felső rétegének felhőfoszlányain. A Föld messze mögötte maradt és egyre zsugorodott , ahogy a komp távolodott tőle.

Tizenöt milliárd űrlakó ünnepélyes fogadalmat tett, miszerint emberi láb soha többé nem léphet a bolygó felszínére.

A Föld szabad volt. Szabad végre!

Kir Bulicsov: Beszélehtnék Nyinával?

Akkor ma legyen ismét egy Kir Bulicsov-novella, ismét magyarul. ;)

Кир Булычёв: Можно попросить Нину?

– Beszélhetnék Nyinával? – szóltam a kagylóba.
– Tessék. Én vagyok.
– Tényleg? Miért ilyen idegen a hangod?
– Idegen?
– Ez nem egészen a te hangod. Vékonyabb! Szomorú vagy?
– Nem is tudom.
– Talán nem kellett volna, hogy felhívjalak?
– Kivel beszélek?
– Mióta nem ismersz meg?
– Kit?… Kit nem ismerek meg?

A hang fiatalabb volt, mint Nyináé. Körülbelül húsz évvel. Persze, Nyina hangja sem felel meg egészen a korának – legalább öt évvel fiatalabb… Ha valakit nem ismersz, nem is könnyű pusztán a hangjából a korára következtetni. A hang néha hamarabb öregszik, mint a gazdája, más esetben sokáig fiatalabb marad.

– No jó – mondtam. – Figyelj csak. Komolyan beszélek.
– Biztosan rosszul tárcsázott. Én nem ismerem magát.
– Vagyim vagyok! Vagyim Nyikolajevics. Ez sem elég? Mi van veled?
– Na tessék – sóhajtotta Nyina, és mintha sajnálta volna befejezni a beszélgetést. – Nem ismerek semmiféle Vagyimot. Vagyim Nyikolajevicset sem ismerek.
– Bocsásson meg. – Letettem a kagylót.
Nem tárcsáztam mindjárt másodszor. Semmi – gondoltam –, téves kapcsolás, kész. Az ujjaim, úgy látszik, engedetlenkedtek. Nem Nyina számát tárcsázták. De miért rakoncátlankodnak az ujjaim? Találtam egy csomag kubai cigarettát a fiókban; erős, mint a szivar; nyilván szivartörmelékből csinálják. Mit akarok Nyinától? Semmit. Egyszerűen tudni szeretném, otthon van-e. Ha nincs otthon, az se baj. Lehet az anyjánál. Színházban is lehet, rég nem volt már. Újra tárcsáztam.
– Nyina?
– Nem, Vagyim Nyikolajevics, nem ő. Maga megint rossz számot hívott. Mit tárcsázott?
– 149-40-89. Ezt hívtam.
– Ez viszont Arbat 1-32-53.
– Arbat? No persze – mondtam –, az ugye a négyes számmal kapcsolódik?
– Dehogyis. Az arbati vonalak G-vel kapcsolnak.
– Akkor hát semmi sem egyezik – mondtam én. – Bocsánat, kedves Nyina.
– Kérem – felelte Nyina. – Nem történt semmi. Úgysincs dolgom.
– Nem fogom még egyszer zavarni. Nyilván valahol félrekapcsoltak, így kerültem magához. Rosszak ezek a telefonok.
– Uhum – mondta Nyina.
Erre megint letettem a kagylót. Várni kell. Vagy fel kell hívni a pontos időt. Valami valahol összekuszálódott. Talán csak szétbogozódnak a vonalak… "Pontosan 22 óra" – közölte egy női hang. Furcsa – gondoltam –, ha ennek a nőnek a hangját régen, mondjuk tíz évvel ezelőtt vették szalagra, és tegyük fel, hogy ez a nő most szomorú, vagy egyedül ül otthon, és unatkozik, fogja magát, feltárcsázza a 100-ast, hallhatja a saját hangját, a fiatalt, a tíz évvel ezelőttit. De lehet, hogy már meg is halt. Akkor a fia vagy bárki, aki szerette őt, felhívja a 100-ast, és hallhatja őt.
Felhívtam Nyinát.
– Tessék – szólt Nyina. A fiatal Nyina. – Megint maga az, Vagyim Nyikolajevics?
– Igen. Vonalaink, úgy látszik, végleg összekapcsolódtak. Ne haragudjék. Azt se gondolja, hogy rossz tréfát űzök. Nagyon gondosan tárcsáztam.
– Persze, persze – hadarta Nyina. – Egy percig sem gondoltam másra. Nagyon siet, Vagyim Nyikolajevics?
– Nem, dehogy – feleltem.
– Fontos dolga van Nyinával?
– Nem. Csak azt szeretném tudni, otthon van-e. – Unatkozik?
– Hogy is mondjam…
– Értem. Féltékeny – szögezte le Nyina.
– Mulatságos lány lehet maga, Nyina. Hány éves egyáltalán?
– Tizenhárom. És maga?
– Elmúltam negyven. Roppant vastag ám a fal köztünk.
– Sok-sok tégla, és mindegyik egy-egy hónap. Ugye?
– Olykor egyetlen nap is lehet külön tégla – dünnyögtem.
– Igen, igen – sóhajtott Nyina, – Hát akkor irtó vastag a fal. Most mire gondol?
– Erre bizony nehéz felelni. Pillanatnyilag semmire. Magával beszélgetek.
– Ha maga, mondjuk 13 vagy 15 éves lenne, megismerkedhetnénk. Nagyon muris lenne, én azt mondanám, jöjjön el holnap este a Puskin-szoborhoz, pont hétkor ott leszek, és tegyük fel, elmennénk, és nem ismernénk meg egymást. Különben… hol szokott találkozni Nyinával?
– Mikor hol.
– A Puskin-szobornál is?
– Ott nem. Néha a Rosszijánál.
– Hol?
– A Rosszija mozinál.
– Nem tudom, hol van.
– Hát a Puskin téren!
– Akkor sem tudom. Nincs is ilyen. Biztosan viccel. Kitűnően ismerem a Puskin teret.
– Úgysem fontos – mondtam.
– Miért nem fontos?
– Elmúlt. Régen volt.
– Mikor?
A kislánynak, vettem észre, sehogy sem akaródzott letenni a kagylót. Miért, miért nem, beszélgetni kívánt.
– Egyedül van otthon? – kérdeztem.
– Igen. A mamám éjszakás műszakban van. Ápolónő egy kórházban. Máma éjszakára is ott marad. Haza is jöhetett volna, de itthon felejtette a kijárási engedélyét, így aztán ott rekedt.
– Aha – mondtam megértőén. – Jól van, kislány, feküdj csak le, aluszkáljál, holnap iskolába kell menned.
– Maga ügy beszél velem, mint egy kisgyerekkel.
– Ugyan. Mint egy felnőttel.
– Köszönöm szépen. Feküdjön le maga, ha akar. Hétkor! Viszontlátásra! És többet ne hívja fel a Nyináját, mert megint ide cseng ki a telefon, és akkor felébredek, pedig a kislánynak aluszkálnia kell.
Letettem a kagylót, bekapcsoltam a tévét. Megtudtam, hogy a Lunohod ma 337 métert tett meg a Holdon. No lám – gondoltam –, a Lunohod dolgozik, én meg henyélek. Tizenegykor elhatároztam, teszek egy utolsó kísérletet: mégiscsak felhívom Nyinát. Az eltelt óra alatt szamárságokkal foglalkoztam. De elhatároztam, ha most is a kislány veszi fel a kagylót, szó nélkül leteszem.
– Tudtam, hogy még felhív – mondta a kis Nyina. – Le ne tegye! Becsszavamra szörnyen unatkozom. Olvasnivalóm nincs! Aludni meg korán van.
– Na jó – sóhajtottam –, hát beszélgessünk. Miért nem alszik ilyenkor?
– De hát még csak nyolc óra van – felelte Nyina.
– Sokat késik az órája. Már tizenegy is elmúlt. Nyina elnevette magát. Szép, csengő hangon nevetett.
– Borzalmas, maga mennyire le akar rázni engem. Igaz, hogy októberben korán sötétedik, így talán azt is hiheti, hogy már éjszaka van.
– Nem viccelek. Magúknál nemcsak az óra jár rosszul, de a naptár is.
– Miért gondolja? Talán azt akarja mondani, hogy most nem is október van, hanem február?
– December – mondtam. De mintha magamnak se hinnék, az újságra pillantottam, a dívány mellett. "December 23." – olvastam a címlapon.
Kicsit hallgattunk. Reménykedtem, hogy a lány elköszön. Ő azonban ezt kérdezte váratlanul:
– Vacsorázott már?
– Nem emlékszem – feleltem őszintén.
– Szóval nem éhes?
– Nem. Nem vagyok éhes.
– Én igen.
– Nincs otthon ennivaló?
– Hát nincs. Üres a konyha. Tisztára üres. Vicces, mi?
– Nem is tudom, mit csináljak – mondtam én. – Pénzed sincs?
– Van egy kevés. De már minden zárva van. Mit vehetnék ilyen későn?
– Uhum – helyeseltem. – Minden zárva. Hát ha akarja, bekukkantok a hűtőszekrénybe, megnézem, mi van itthon.
– Magának hűtőszekrénye van?
– Van ám. Elég régi. "Széver." Tudja, milyen.
– Nem tudom. És ha talál valamit, akkor mi van?
– Fogok egy taxit, és viszek magának. Maga meg lejön a ház elé, és átveszi.
– Messze lakik? Én a Szivcevoj közben, a 15/25-ben.
– Én viszont a Moszfilm utcában. A Lenin-hegyen, az egyetem mögött.
– Azt nem ismerem. De nem baj. Ezt jól kitalálta. Kösz. De mi van a hűtőszekrényben? Csak úgy kérdezem. Ne gondolja, hogy…
– Őszintén szólva, nem is tudom. Kiviszem a telefont a konyhába, és megnézzük együtt, jó?
Átvonultam a konyhába, mögöttem tekergeti a zsinór, mint a kígyó.
– Így – szóltam a kagylóba –, most kinyitjuk a hűtőszekrényt.
– Maga ki tudja vinni a telefont? Ilyet se hallottam.
– Hát persze. Miért? A maguk telefonja hol van?
– Az előszobában. A falon. Oda van erősítve. Na, mi van a hűtőszekrényben?
– Mi is? Lássuk csak. Ebben a dobozban tojás. Nem érdekes.
– Tojás?
– Aha. Tyúktojás. De van csirke is. Csirkét vigyek? Nem. Ez a mélyhűtött francia csirke ítéletnapig se fő meg. Maga tízszer éhen halna addig, és közben a mama is rég megjön. Jobb, ha kolbászt viszek. Vagy van itt, lám, egy doboz marokkói szardínia, az a 60 kopejkás. Hozzá fél üveg majonéz. Hallod?
– Igen – mondta Nyina halkan. – Miért viccel velem így? Először még nevetni akartam, de aztán nagyon elszomorodtam.
– De miért? Tényleg ennyire éhes vagy?
– Nem. Tudhatja.
– Mit tudhatok?
– Tudja azt maga jól – szólt a lány, és elhallgatott. Majd ezt kérdezte: – Vörös kaviárja például nincs?
– Az nincs. De halfilé, az van.
– Na elég! – mondta Nyina röviden. – Beszéljünk másról. Mindent értek.
– Mit értesz?
– Maga is éhes. Beszéljen inkább arról, mit lát, ha kinéz az ablakon.
– Ha kinézek? Igen. Indigópapírgyárat, az van itt. Fél tizenkettő, éppen vége a műszaknak, jönnek a lányok kifelé. Azonkívül a "Moszfilm" stúdiót látom meg a tűzoltóparancsnokságot. És a vasutat. Indul a villanyvonat.
– Maga ezt tényleg látja?
– Hát a vasút egy kicsit messze van. Csak a kivilágított ablaksor látszik ide.
– Na. Már megint hazudik.
–. Nem szabad ám így beszélni az öregebbel. Én nem hazudhatok. Legfeljebb tévedhetek. De miben tévedtem?
– Abban, hogy látja a vasutat. Azt nem lehet látni.
– Hogyhogy? Láthatatlan?
– Nagyon is látható. De az kizárt, hogy az ablakok ki legyenek világítva. Maga pedig ki se nézett az ablakon.
– Miért? Itt állok épp az ablaknál.
– És a konyhában ég a lámpa?
– Persze hogy ég. Ha nem égne, azt se láttam volna, mi van a hűtőben, mert abban meg kiégett a belső világítás.
– Na tessék, most kapom rajta harmadszor.
– Kedves Nyina, mennyiért magyaráznád meg, min kaptál rajta?
– Mert ahhoz, hogy kilásson az ablakon, előbb le kellett volna szednie az elsötétítőt. Ha viszont azt leszedi, előbb el kellett volna oltania a villanyt. Hát nem?
– Hát nem! Mi a csudának kéne elsötétíteni az ablakot? Háború van? Vagy mi?
– Jaj, ez már sok! Ekkorát azért mégse… Talán béke van?
– Jó, jó, értem. Vietnam, Közel-Kelet… De nem erről beszélek.
– Én sem erről beszélek… Maga rokkant?
– Nem, hál isten! Mindenem ép.
– Akkor felmentése van?
– Micsoda felmentésem?
– Hát miért nincs a fronton?
Ekkor fogtam gyanút. Bolonddá tett? De olyan természetesen és komolyan csinálja! Kis híján megijedtem.
– Milyen fronton kellene lennem, Nyina?
– A fronton! Ahol a többiek. Ahol a papám is. De maga különben is nagyon furcsán beszél. Lehet, hogy a csirke meg a tojás nem is hazugság?
– Semmit nem hazudtam. Nincs semmiféle front. De tényleg, nem mehetnék oda?
– Én nem viccelek – mondta Nyina, már majdnem kiabált. – Maga pedig hagyja abba! Először még érdekes volt és jópofa, de most már valahogy nem olyan jó. Bocsásson meg, de most már mintha nem is tréfálna, hanem mintha igazat mondana.
– Becsületszavamra, kislány! Igazat beszélek.
– De én már nagyon rosszul érzem magam. A tűzhely is majdnem kihűlt. Kevés a fa. Sötét is van, csak a mécses ég. Ma nincs áram. És nincs kedvem itt egyedül üldögélni. Már magamra szedtem minden meleg holmit.
Élesen, haragosan megismételte a kérdést:
– Maga miért nincs a fronton?
– Milyen fronton lennék? – Most már komolyan vettem. – Milyen front lehetne 1972-ben?
– Tréfálkozik? – Hangja megint elváltozott. Bizalmatlan lett. Mintha egy még kisebb gyereké lett volna, aki alig látszik ki a földből. Hirtelen egy rég elfelejtett kép jelent meg előttem a nagyon messzi, harminc évnél is távolabbi múltból. Tizenkét éves vagyok. Szobánkban csöpp vaskályha áll, én a díványon ülök, a lábam lógatom, gyertya ég vagy petróleumlámpa, nem is tudom, és a csirke? Valószerűtlen, mesebeli madár, olyat csak a mesékben esznek, de csirkére nem is gondolok…
– Miért hallgat? Jobb, ha beszél! – szólt Nyina.
– Hányban vagyunk, Nyina? Melyik évben?
– Negyvenkettő – felelte Nyma. Összeállt a kép. Minden képtelenség a helyére került. Nem ismeri a Rosszija mozit. A telefonszám hat jegyből áll. Az elsötétítés…
– Nem tévedsz? – kérdeztem.
– Nem.
Hitt abban, amit mondott. Lehet, hogy a hangja téveszt meg? Lehet, hogy nem is tizenhárom éves? Talán egy negyvenéves asszonnyal beszélek, aki akkor, kislány korában megtébolyodott, és most is azt hiszi, hogy akkor van?
– Figyeljen – mondtam nyugodtan. – Ne tegye le a kagylót. Ma 1972. december 23. van. Huszonhét éve vége a háborúnak. Ezt tudja?
– Nem tudom – mondta Nyina.
– Tizenegy óra elmúlt. Hogyan bizonyítsam be magának?
– Jó – felelte Nyina engedékenyen. – Én is tudom, hogy maga nem fog nekem csirkét hozni. Nincs is francia csirke.
– Mindjárt tudhattam volna.
– Honnan?
– Mert Franciaországban németek vannak!
– Franciaországban réges-rég nincsenek németek. Legfeljebb német turisták. De német turisták nálunk is vannak.
– Hogy? Micsoda? Ki engedi ide őket?
– Miért ne engednék?
– Eszébe ne jusson azt mondani, hogy a fritzek győznek! Maga ellenség! Vagy kém!
– Ugyan már. A KGST-ben dolgozom. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában. Magyar ügyekkel foglalkozom.
– Tessék. Megint hazudik. Magyarországon is fasiszták vannak!
– A magyarok már réges-rég elkergették a fasisztákat! Magyarország szocialista népköztársaság.
– Jaj, én már úgy féltem, hogy maga tényleg valami ellenség. De úgy látszik, maga ezt az egészet csak kitalálja. Ne is tiltakozzon! Inkább mesélje el, mi lesz ezután. Akármit kitalálhat. Amit csak akar. Csak jó legyen! Szépen kérem. És bocsánat, hogy gorombáskodtam, de egyszerűen nem értettem.
Én se akartam már vitatkozni vele. Miért? Hogy is értessem meg? Megint az jelent meg, ahogy 42-ben üldögélek a szobában, és mennyire szeretném megtudni, mikor veszik be a mieink Berlint, és hogyan végeznek Hitlerrel! És azt is annyira szeretném tudni, hol veszíthettem el az októberi kenyérjegyemet! Ezt mondtam:
– 1945. május 9-én legyőzzük a fasisztákat.
– Nem lehet. Nagyon soká lesz!
– Figyelj, Nyina, ne szakíts félbe! Én jobban tudom. Berlint május 2-án vesszük be. Majd lesz is egy ilyen kitüntetés: "Berlin felszabadításáért!" Hitler öngyilkos lesz. Mérget vesz be, és ad belőle Eva Braunnak is. Az SS-legények a birodalmi kancellária udvarára cipelik a tetemet, leöntik benzinnel, meggyújtják…
Már nem is Nyinának meséltem. Inkább magamnak. Türelmesen ismételgettem a tényeket. Hátha Nyina nem hiszi el, vagy nem fogja fel rögtön. Visszatértem arra, amiről magyarázatot kért. Amikor Sztálin haláláról beszéltem, ismét bizalmatlanná vált. De Jurij Gagarinról és az átépült Arbat városrészről is szólhattam; sikerült újra bizalmat keltenem benne. Kis híján megnevettettem, mikor elmeséltem, hogy a nők trapéznadrágot és rövid szoknyát fognak hordani. Felmerült az is, hogyan lépték át a mieink a német határt. A valóság elmosódott. Nyina, a kislány és Vagyim, a kisfiú ültek a díványon, rám figyeltek. De ördögien éhesek voltak. Vagyim még pocsékabbul állt, mint Nyina, mert a kenyérjegyét is elveszítette. Hónap végéig egyetlen jegyük van, anyjának és neki, egyetlen munkásjegyük. Mert Vagyim eldobálta a jegyét valahol az udvaron, és csak tizenöt évvel később jutott eszébe, hova szórhatta, és ez nagyon keserves, mert még egy hét múlva is megtalálhatta volna, ha rájön, hogy a rácsra dobta a kabátját, mikor focizni szaladt, és akkor potyogott ki a jegy, és csakis a pincébe eshetett! Nyina belefáradt a sok szép mesébe. Akkor ezt kérdeztem tőle:
– Ismered a Petrovka-udvart?
– Ismerem. Nem fogják átkeresztelni?
– Nem. Figyelj csak!
És elmondtam, hogyan kell az árkádok alatt bejutni az udvarba, és ott van az udvar mélyén a pince, ráccsal elkerítve, és ha most 42 október közepe van, akkor a pincében egész biztosan ott hever a kenyérjegy. Mert mi ott fociztunk az udvarban, és én ezt a jegyet ott veszítettem el.
– Szörnyű! – mondta Nyina. – Nem éltem volna túl. Most rögtön meg kell keresni! Keresse meg.
Rákapcsolt a játékra. Megszűnt a valóság, már egyikünk sem tudta, melyik évben vagyunk. Az időn kívülre kerültünk, mégis valahogy közelebb 1942-höz.
– Én már nem találhatom meg. Nekem sok év telt el azóta. De te, ha tudsz, menj el érte! A pincébe vezető ajtó valószínűleg nyitva van. Végső esetben azt is mondhatod, te vesztetted el a jegyet.
Ebben a pillanatban szétkapcsoltak. Nyina már nem volt a vonalban. Valami reccsent, és így szólt egy női hang:
– Száznegyvenhárom-tizennyolc-tizenöt? Ordzsonikidze város hívja magát.
– Tévedés.
– Elnézést – mondta a nő közömbösen, és letette.
Szaggatott bugás hallatszott. Azonnal Nyina számát tárcsáztam. Bocsánatot kell kérnem, nevetnem kell vele együtt. Buta dolog ez a szétkapcsolás.
– Igen – mondta Nyina. A felnőtt Nyina hangja.
– Maga az? – kérdeztem.
– Á, te vagy, Vagyim? Mi az, nem tudsz aludni?
– Bocsáss meg – mondtam. – Én most a másik Nyinával akarok beszélni.
– Micsoda?
Letettem a kagylót, újra tárcsáztam.
– Megőrültél? – kérdezte Nyina. – Ittál?
Értelmetlen lett volna tovább kísérletezni. Az ordzsonikidzei hívás mindent a helyére tett. Milyen számot mondott a kis Nyma? Arbat 3? Nem. Arbat 1-32-30? Nem. 40?… A nagy Nyina felhívott.
– Egész este itthon ültem – közölte. – Gondoltam, telefonálsz és megmagyarázod, minek köszönhetem a tegnapi viselkedésedet. De látom, teljesen megőrültél.
– Biztosan – hagytam rá. Semmi kedvem nem volt elmondani a másik Nyinával történt beszélgetésemet.
– De ki az a másik Nyina? – kérdezte ő. – Ez valami jelképes szöveg? így akarod tudtomra adni, hogy másnak szeretnél engem?
– Jó éjszakát, Nyinocska – mondtam én. – Holnap mindent megmagyarázok.
…De még nincs vége a fura történetnek, és a befejezés talán még érdekesebb.
Másnap reggel anyámhoz mentem, hogy rendbe rakjam a kamrát. Három éve ígérgettem, most végre sort kerítettem erre is. Anyám semmit sem dob ki, amiről azt hiszi, egyszer még szükség lehet rá. Vagy másfél órát turkáltam régi újságok, tankönyvek meg a Nyiva folyóirat mellékletei közt. Minden tiszta volt, a könyvek mégis az átmelegedett por ódon szagát árasztották. No és: kezembe akadt egy 1950-es telefonkönyv! A kötetet cédulák, szakadt sarkú, maszatos feljegyzések dagasztották. Annyira ismertem ezt a könyvet! Hogyan is feledkezhettem meg róla?! Ha nincs a beszélgetés Nyinával, talán most sem veszem észre. Röstelltem magam. Mint amikor hűséges szolgálatban kirojtosodott öltönyét kínálja az ember az ószeresnek… Az első négy jegyre emlékeztem: G-1-32… Azt is tudtam, hogy a telefon a Szivcevoj közben van, a 15/25. számú házban, feltéve, hogy nem csaptak be, feltéve, hogy egyikünk sem ejtette át a másikat. De hogy találjam meg a könyvben a számot? Reménytelen vállalkozás. Kihoztam a zsámolyt a folyosóra, letelepedtem, kezemben a könyvvel. A mama semmit sem értett, csak nevetett, mikor elment mellettem és mondta:
– Mindig ezt csinálod. Elkezded pakolni a könyveket, tíz perc múlva már olvasol, és fuccs a takarításnak.
Nem vette észre, hogy a telefonkönyvet olvasom.
És megtaláltam! Kiderült, hogy ez a szám még húsz évvel ezelőtt is élt. Ugyanabban a lakásban, Florov K. G. néven!
Elismerem, hogy hiábavalósággal töltöttem az időmet. Olyat kerestem, amiről tudnom kellett, hogy nincs. De hiszem, hogy tíz tökéletesen normális ember közül legalább egy ugyanezt tette volna a helyemben. Hát elmentem a Szivcevoj közbe.
Az új lakók semmit sem tudtak Florovékról; azt sem, hogy lakott-e itt valaha ilyen nevű család. A gondnokságon viszont szerencsém volt. Találtam egy könyvelő nénit, aki emlékezett Florovékra, és kiböngészte nekem a nyilvántartás minden idevágó adatát.
Mire az új lakótelepre értem, besötétedett. A panelházak közt forgószél söpört. Az emeletes áruházban – olyan, mint a többi – mélyhűtött francia csirkét árultak. Kísértésbe kerültem, ne vegyek-e egyet, hogy elvigyem Nyinának. Ahogy ígértem. Még ha harminc év késéssel is.
Jól tettem, hogy nem vettem. A lakásban nem volt senki. A csöngő hangja úgy visszhangzott, mintha lakatlan lenne az egész. Elköltöztek?
Majdnem eljöttem. De ha már kijöttem ilyen messzire, fogtam magám, becsöngettem a szomszéd lakásba.
– Elnézést, Florova Nyina Szergejevna a maguk szomszédja?
Fiatalember, trikóban, füstölgő forrasztópákával a kezében. Egykedvűen mondja:
– Elutaztak.
– Hová?
– Északra. Már egy hónapja. Tavaszig vissza sem jönnek. Sem Nyina Szergejevna, sem a férje.
Bocsánatot kértem, és elindultam a lépcsőn lefelé. Arra gondoltam, hogy Moszkvában talán több 1930-ban született Nyina Szergejevna Florova is él. De újra kinyílt az ajtó a hátam mögött.
– Várjon! – szólt utánam az iménti fiatalember. – Anyám akar valamit mondani.
Az ajtóban egy asszony jelent meg pongyolában; láthatóan most kapta magára.
– Kicsodája maga Nyinának?
– Ismerőse – mondtam. – Egyszerű ismerőse.
– Nem Vagyim Nyikolajevicsnek hívják?
– De. Vagyim Nyikolajevics vagyok.
– Na tessék! – lelkendezett az asszony. – Majdnem elszalasztottam magát. Nyina soha nem bocsátotta volna meg nekem! Mondta is Nyina nekem: Nem bocsátom meg, ha elszalasztod. Tűzött ide magának valami cédulát az ajtóra, de az nincs, biztosan letépték a gyerekek. Egy hónapja ment el. Azt ígérte, visszajön decemberben, ha egy mód van rá, igyekszik visszaérni, messze van ám az…
Nézett rám, álldogált az ajtóban, mintha azt várná, majd csak feltárom a titkot, elmesélem neki boldogtalan szerelmünk históriáját. Biztosan kikérdezte Nyinát is, kije-mije vagyok, és Nyina szintén azt felelte: "Egyszerű ismerős".
Kisvártatva mégis kihúzott a pongyolája zsebéből egy levelet.
"Kedves Vagyim Nyikolajevics!
Természetesen tudom, hogy nem fog eljönni. Hogyan is hihetne az ember gyermekkori ábrándjainak, amelyekről maga is tudja, hogy ábrándok, nem egyebek. De a kenyérjegy, amelyről beszélt, ott volt a pincében…"

Márkus István fordítása

Sarah Connor Chronicles

Újra itt. Végre volt lehetőségem egy kis tévét nézni anélkül, hogy félrerugdostak volna valami mesefilm miatt. :-) Zertéjellklubon a fenti című sorozat bevezető részét adták, gondoltam meglesem. Mit mondjak - ölég nagy csalódás volt. Időben úgy lehetne behatárolni, amikor cirka a 2. rész befejeződik, amikor Sarah Connor megszökik a diliházból. Abban a filmben Linda Hamilton a jelenkori filmtörténet egyik legkeményebb harcos nője - nem mesterkélt, nem a keménységet mutogatja, hanem csak (mintegy mellékesen) az látszik rajta. Kigyúrt, paranoid, kiégett profi - ugyanakkor egy súlyos lelki terhet cipelő, menekülő, minden rosszra számító asszony. Ahogy a sivatagban szétszedi az M-16 karabélyt, látszik erősen, hogy Linda Hamilton nem akkor látott először puskát, hanem mögötte van 2-3 hét kemény gyakorlás és ugyanúgy csukott szemmel szétszedi-megtisztítja-összerakja, mint egy hivatásos katona. Most teljesen lapos karaktert kaptam: Sarah-t valami fiatal kis 50 kilós deszka alakítja, nulla arcjátékkal és mindig diszkréten de tökéletesen rúzsozott ajkakkal. Nem egy öntudatos, pontosan ismert célra készülő, reagálásra, pattanásra kész individuum, csak enyhén hisztérikusan üldözési mániás liba úgy, hogy minden látható ok nélkül az.

John Connor végülis elmegy annak, ami - bármi lehet belőle, akár a megkövesedett, sebes, komor arcú, későbbi karizmatikus John Connor is. Szóval ő inkább semmilyen, nagy bajom nincs vele. Edward Furlong pótolhatatlan, ha nem kokózza szét az agyát és hízza olyanra a fejét mint én :P idősebben pompás, szikár, intelligens ellenállás-vezér lehetett volna, hogy csak na. Kár érte. A T2-ben megjelenik egy pillanatra, hogy néz ki 2029-ben - végülis lehet a sorozatbeli fiúból ilyen arc, de akkor is Furlong lett volna az igazi. :)

A T-800 Model 102 egyszerűen siralmas. A fickó, aki játssza, megfelelően nagydarab, de közelébe sem jön Svájcinégernek, a Model 101-esnek - úgy néz, mint akinek külön szóltak, hogy "Figyi ecsém, nézzél terminátorosan! Hogy az milyen? Hát találd ki, te leszel a terminátor." Ennek megfelelően igyekszik az arc vizuálisan keményedni, de nem nagyon sikerül annak ellenére sem, hogy a maszkosok szorgalmasan ragasztgattak rá mindenféle fémszínű darabkákat.

A kislányterminátort nem tudom hová tenni. Olyan ronda az arca gépként, hogy nem illik egy mesterséges intelligenciához :) a mozgása pocsék, rajta is az érződik, hogy "szivi, mozogj úgy, mintha egy humanoid robot lennél". Az első feltűnésekor az iskolában, kislányosan mosolyogva, természetesen viselkedve kimondottan szimpatikus volt, de miután kiderül, hogy ő is Cyberdyne-termék, teljesen megváltozott a viselkedése, elkezdett szögletesen mozogni a csontos kis csípőjével meg terminátorosan emelgetni az acélajtókat - de pl. emberien duplatáskás lett a szeme és ezzel tönkre is vágta a karaktert.

Teljesen meglepő módon a legmarkánsabb szereplő csak mellékszerepelt három rövid alkalommal, pár másodpercig volt látható. (Ez a nyakkendős fazon.) Az a kissé Jason Stathamra hasonlító hapsi, aki Sarah Connor bikáját alakítja, majd később a rendőrségen látni az FBI-os arccal, meg a végén 10 másodpercre tűnik fel. Na ez a fazon szerintem abszolút lehetne az idős John Connor...

A forgatókönyv is olyan lapos, mint Sarah Connor dudái, csak a végére kezd egy picit kigömbölyödni. Üldöznek, menekülünk, megállunk-elrejtőzünk, üldöznek, menekülünk, közbeiktatva egy kis lelki élet, stb. Egyetlen jó, bár kissé erőltetett csavar a bank páncéltermébe rejtett időgép, hogy legyen mivel magyarázni az évtizednyi kihagyást a szoriban. Engem zavart a mozifilmekből (elég gyengén) átvett több jelenet. T-800 átmegy az üvegfalon, T-800 meg T-888 kioperálja magából a golyókat, ugyanúgy odacsapja a másikat az átszakadó falhoz, mint a T-1000 a Svájcinégert, ugyanúgy fut a pickup után, mit a T-1000 a parkolóházban a kismotor után - és még vagy fél tucat olyan beállítás, amit már láttunk a rendes nagy filmekben. Próbálkoznak az első két film hátborzongatóan komor apokaliptikus vízióinak visszaadásával is, de csak képi ismétlés, motívummásolás lett belőle. Rohadtul hiányzik a zenei téma... nem lett volna szabad kihagyni.

Szóval, nem vagyok elájulva. Lehet még belőle jó sorozat (végülis a Csillagkapu is csak a nemtudom hányadik évadra nőtt fel), úgyhogy megnézem a következő 2-3 részt, ha lesz rá lehetőségem. De nem leszek szomorú, ha belealszom... :)

Orion űrhajó

Hát nem aranyosak? :) Gyerekkorom nagy kedvence volt... :)

Ray Bradbury: Városok a Holdon

Pokoli dühös vagyok, és teli a hócipőm! Bocsássák meg nekem, hogy kölcsönvettem Peter Finch kifakadását a Hálózatból. De komolyan, teli a hócipőm. Éspedig azért, mert 1999. december 31-én a hiszékeny korcsok tömege a gigáját öntözve és önmagát ünnepelve azt fogja rikoltozni: "Boldog XXI. századot!" Félmilliárd pezsgőskoktélt fognak felhajtani azok az agyalágyultak, akik zsúfolásig megtöltik majd a párizsi, New York-i és Las Vegas-i szállodákat, hogy siettessék az új évezred eljövetelét, miközben azt hiszik, hogy feleségeik már méhükben hordozzák az első XXI. századi babákat.
A francba!
Egész éven át magyaráztam a mániákus struccainak! De ők, fejüket a millenniumi homokba dugva, csak újabb dugókat pukkantanak és még több embriót gyártanak.
Na figyeljenek csak ide!
Félre a konfettivel! Tessék azonnal visszatekerni a szerpentint! Hé, Eiffel-torony, tessék csak kioltani azokat a 2000-ig visszaszámláló mérföldmagas számjegyeket! Az ezredvégi Télapó éppen most karambolozott az üres zsákjával.
És míg ön, nyájas olvasóm, óvja mohó embrióját, hogy kihúzza még egy esztendeig, íme, a jóslataim az új évezred igazi kezdetére, 2001. január 1 jére.
Egyszer arra kértem Edith Headet, Hollywood első számú divattervezőjét, hogy jósolja meg a jövőt.
- Hogyan öltöznek majd az emberek 2033-ban? - kérdeztem.
- Jaj, ne! - mondta. - Ha megígérem, hogy ez vagy az lesz a divat, máris úgy kezdenek öltözni az emberek. A holnap már ma délre betoppan és az ember kezdheti elölről elképzelni a lehetetlent.
- Pusztán a találgatás azt okozná, hogy azon nyomban eljön a holnap?
- Elképzeltük a Holdat, nem? És az Eagle leszállt rá. A Marsra vágytunk - jöttek a Viking kamerái. Vagyis az előrejelzés garantálás. Nos, mit akarsz az univerzumtól? Álmodj valamit, aztán kiáltsd ki hangosan és tisztán, hogy mi az, különben nem lesz több újév. De vigyázz! Könnyen megkaphatod, amit kiáltasz.
Most akkor veszem magamnak a bátorságot, hogy kikiabáljam a jövőnket.
Először is vissza kell kívánni magunkat a Holdra. Űrállomásokat kell építenünk a kemény holdkőzeten, kikerülve a nyitott űr vonzását-taszítását. Hogy miért? Erről majd később.
Közben...
... a harmadik évezred első száz évében néhány tucat új egyetem kerül fel oktatási intézményeink listájára. Nevezzünk meg néhányat. A Sing Sing Egyetem, az Illinois-i Börtön Egyeteme, a San Quentin College, az AU (Alcatraz University).
Fura? Igen, fura, mert új.
2001 után megtanuljuk, amit mindig tudnunk kellett volna: a büntetés nem elég. Az oktatáson keresztül történő megbánás azonban elegendő lehet.
Minden egyes börtöniskola kapujánál a szabadságszobor kérését fogjuk új szavakba önteni: Adjátok nekem üres tudatotokat és haszontalan szenvedélyeiteket, bízzátok rám a gyökértelen önpusztítókat, és legyen minden könyv biblia, szerzetescellákban, hol az emberiséget tanulmányozzák.
És amikor ezek az üres fejek megtelnek értelemmel és a brutális kéz írni tud, legyenek vizsgák, és azok számára, akik végre tudnak olvasni, megértik, amit olvastak, és emlékeznek is rá nyíljanak meg a kapuk, s lehessenek újra szabadok, megbüntetve, de megnemesítve is, fölemelt fővel, s nem térdepelve.
Érdemes megpróbálni.
És most jöjjön egy újabb vágy egy újabb remélt megoldás. Nők legyenek - legalábbis egy időre - a világ valamennyi nemzetének és városának kormányzói! Elég tesztoszteron fűtötte történelmünket a barlangok szájánál megvívott csatáktól kezdve az elégetett alexandriai könyvtáron át a véget nem érő világháborúkig. Ahogy a férfiak pocsék sofőrök (nézzék meg a biztosítási statisztikákat), ugyanúgy pocsék politikusok, akik falánk egójukat dédelgetve elhanyagolják lágyuló agyukat. Nem kell azért a férfiakat a busz hátuljába küldeni, üljenek inkább a sofőr mellett, hogy tanácsokat adhassanak - ki tudná náluk jobban, hogy melyik út vezet rossz felé? Néhány évig miért ne lehetne így? Hadd üljenek a nők a volánnál. De nagyon kérem, ezek ne serkedő izmú machóklónok legyenek, hanem közönséges - azaz rendkívüli! - nők, akik dédelgetni-ápolni-okítani tudják a világot, pontosan úgy, ahogy mindezt naponta látjuk a nőktől. A férfiak a bajban gyakran elhúzzák a csíkot. A nők nem, ők ott maradnak, hogy szétválogassák a poggyászt, megtisztítsák a lelkeket és lecsillapítsák az indulatokat.
Ami természetesen átvezet minket a számítógépekhez, az internethez, az e-mailhez és a széles képernyős faltól falig tévéhez. Az a világ, amelyet a Fahrenheit 451-ben írtam le az ötvenes években, gyorsan közeledik, nem úgy, mint egy expresszvonat, hanem mint az emberi tudat nukleáris katasztrófája. A nőknek át kell venniük a hatalmat, mert a folyton kisfiús játékokat játszó férfiak most már nagyobb kisfiúk nagyobb játékokkal. Lerohannak minket a virtuális realisták, és ha Bill Gates nem is a Nagy Testvér, mindenesetre távoli, tudatküszöb alatt ható unokatestvére. Arra biztatnak bennünket, hogy tranzisztorizáljuk az egész házunkat az álalagsori óvodáktól kezdve az üres főiskolai padlásszobáig, ahonnan képregénydiplomával jönnek ki a végzősök. Amikor tavaly valami vidéki könyvtárban tartottam előadást, láttam, hogy Bill Gates is aláírta a vendégkönyvet, Ezt írtam a neve alá:
"Nekem nincs Windowsom!"
Hogy miből fakad ez az ódivatú, neoluddita reakció? Elvégre nem volnék-e jómagam a jövő igazi lakója, aki a Marson született, a Szaturnusz gyűrűjéről vett lendületet, csészealjakat reptetett? Dehogyisnem. H. G. Wells fattyú fia vagyok, anyám Mary Shelley, nevelőanyám a feminista Mary Wollstonecraft. Ami azt jelenti, hogy én igazán hiszek a jövőben, miközben az internetbuzik éjhosszat gubbasztanak a gépük előtt, szörfölve vagy épp ványadt beszélgetéseket folytatva mindenféle moszkvai mudákokkal és louisianai lükékkel. Korunk elektronikus hímjét csak zavarja a nemi szerve, és azért a jogáért küzd, hogy, örökre beleveszhessen az internetbe. Óránként hívások milliói cikáznak kontinensről kontinensre, negyvenéves könyvelők és ketyeregüzük küldik és fogadják őket, akik vákuumcsöveket és döglött tranzisztorokat próbálnak csereberélni hasonló bangkoki és barcelonai bolondokkal. Hát, így legalább nem ártanak senkinek, és megadják a nőknek a pompás alkalmat a hatalom megragadására, míg az óriáscsecsemők életközepi tébolya megveszekedett zagyvaságokat sugároz a Telstarra, amiktől az majd valami ugarra zuhan. Az én válaszom: kapcsoljanak ki mindent! Járják végig a házukat és húzzák ki a tévé, a rádió, a fax és az e-mailt fröcsögő, internettel a méhében született számítógép zsinórját. Aztán menjenek ki a tornácra egy pohár citromos vodkával, egy füzettel meg egy ceruzával és próbáljanak valóban gondolkodni.
Hogy teszteljük elképzelésemet, ültessenek be egy szobába, ahol van kétszáz ember kétszáz számítógéppel, adjanak egy 2B-s Ticonderoga ceruzát meg egy tízcentes Mohawk Red Indian jegyzettömböt és az egész rohadt bagázst lekörözöm kreatív gondolkodásban.
Néhány évvel ezelőtt jelen voltam egy kongresszuson, amelyet a virtuális realitásról tartottak és olyan emberek vertek részt rajta, akik megjátsszák, mintha baromi okosak lennének, pedig mindegyik egy-egy petárda, ami haszontalanul pukkad szét a szélben. Figyelmeztettem őket, hogy már csak a sürgős agyátültetés segíthet rajtuk. Mivel minden kreációjuk három kanyarral kikötött az ágyéknál, vagy ami még rosszabb, a nagy semminél, könyörögtem, hogy a hamis attrakciók helyett mutassanak végre igazi információt. Tipikus kínai ebéd volt ez, ami után az ember egy óra alatt megéhezik!
Nem kérek több érdektelen tények vattázott semmijéből álló bemutatót (Napóleon ekkor és ekkor született, ekkor és ekkor halt meg), hiszen azt szeretném tudni, hogy ki volt, mi volt, nőért volt. Nem idióta számadatokat akarok, hanem életrajzi analízist és filozófiát.
Gondolkodjon! Valóban villámcsapásnyi gyorsaságú kapcsolatban akar lenni minden Nellie-vel, Neddel és Noodge-dzsal, aki csak él a világegyetemben? Valóban vödör- és tonnaszámra akar e-maileket kapni és valóban zsákszámra akarja küldeni a dögunalmat a barátainak, akik esetleg naivan azt hiszik, megúszhatják ezt a napot a maga ihletett agymenései nélkül? Miért nem lyukaszt inkább át két üres konzervesdobozt, s köti össze őket harminc méter zsineggel, hogy aztán az egyiket a füléhez tartsa, a másikat meg odaadja az utca másik oldalán lakó haverjának, aki egyébként gond nélkül átüvölthetné magának a revelatív elmerengéseit mindenféle konzervdoboz telefon nélkül is. Úgyhogy csinálja inkább az ellenkezőjét, mint kölyökkorában, amikor csak úgy lófráltak a környéken és felébresztették az embereket az óbégatásukkal.
Vegyen példát William Faulknerről, akit egy déli városban elbocsátottak postamesteri állásából, mert nem volt kedve folyton ugrani minden seggfejnek, aki egy kétcentes bélyeget akart venni.
Vegye fel a telefont! Adja meg az esélyt a barátainak, hogy ne válaszoljanak! Használja a kocsiját, menjen látogatóba! De figyelmeztesse Nell nénit és Bob bácsit, hogy legyen idejük benyakalni a ginjüket.
Számítógépes játékok? Családi vetélkedők annak bebizonyítása végett, hogy mindenki ottfelejtette az agyát az édes jó anyjában? Na ja, miért is ne bizonyíthatná be magának, hogy egyetlen éjszaka alatt képes magabiztosan eljutni a bölcsődéből az óvodába.
A laptop mint elalvás előtti társ? A laptopot nem foghatja a karjába, mint egy csecsemőt. A laptop nem adja meg azt az örömet, hogy éjjel találkozhat az ember Bovarynéval, Long John Silverrel vagy Hamlet apjának szellemével. Szórjon sót a laptopja elemeire és nézze, ahogy sisteregnek, mint a csigák. És végre elkezdhet élni! Hívja a macskáját, hogy segítsen megölni a laptop egerét.
Internetes kutatás? Na, ne! Menjen el egy igazi könyvtárba, úszkáljon az idő akváriumában, érintse meg a könyveket, üsse fel a könyveket, szagolja meg a könyveket, csináljon szamárfüleket azokban az átkozott és csodálatos valamikben. Kószáljon a félhomályos polcok között, és bármikor szembejöhet magával Óz vagy a vak Pew A kincses szigetből. Másszon fel a polcokra, mint egy majom. Találkozzon Vernével, aki épp úton van a Holdra, az első serpávai az Everesten vagy Nemo kapitánnyal. Hogy mit csinál itt fent, a Tenger Fenekén? Cipeljen haza tíz könyvet: illatuk, mint a sülő kenyéré, a szemük csillog, a szájuk be nem áll.
Visszatekintve a XX. századra és megígérve, hogy a XXI. jobb lesz, tekintsünk át néhány igazságot.
1900 óta az autó tökéletes diadalt aratott s az autópályák összekötötték egymással a csillogó tengereket. És e találmány nyomán - s persze az utak nyomán, melyek előcsalogatták - felszabadultak a rabszolgák. A déli államokban menekülő mezőgazdasági munkások taposták le a gyapotot. Az autó nélkül és üzemanyaga, a szabadság nélkül nem lett volna Nagy Menekülés. A kristályos és heterodin rádiókon közvetített állásközvetítő műsorok távoli, gyönge hangjai nélkül a zord észak, kelet és nyugat halva született volna. A mozik filmhíradói pedig megmutatták, amit a rádió nem mutathatott meg: arannyal kövezett messzi városokat, narancsligeteket, ahol el lehet rejteni a múltat, s az ember élhet csak a jövőért.
A kikiáltott függetlenség tehetetlenül kushadt, amíg a rádió azt nem mondta az embereknek: "Menj! Szerezz! Légy valaki!" És a filmhíradók bemutatták az országutakat, amelyek olyan frissek voltak még, hogy az abroncs nyomot hagyott az aszfaltban.
Az I. világháború előtti csörgedezés a század közepére hallelujás tülekedéssé változott. A morgolódóknak, akik azt mondják, kezdjük újra a XX. századot, és csináljuk meg jobban, hadd soroljam fel a vívmányainkat:
Dr. Salk vakcinája, amely legyőzte a szülők rettegését a júliustól, mikor gyermeküket megnyomorította vagy megölte a gyermekparalízis.
Az összes többi súlyos, milliókat megtizedelő betegség tömeges elpusztítása. Nincs többé halálos influenza, bárányhimlő, kanyaró, skarlát, tuberkulózis. A tbc visszajött, de majd megint eltűnik.
Hogy mi van a másik serpenyőben? AIDS, szifilisz, gonorrhea. De 2099-re ezeknek is kampec.
Az embereket nem fogják, ismétlem, nem fogják kiónozni az új évezredben. Már vannak ikreink. Ugyan ki akar többet belőlük?
Az összes nagy amerikai várost újjátervezik és újjáépítik. Tudjuk, hogyan kell, és meg is fogjuk csinálni.
Az államok fővárosait nyugodtan át lehet helyezni irokéz, havaszupi és algonkin kaszinórezervátumokba.
Egy indián, avagy bennszülött amerikai (ahogy tetszik) lesz az Egyesült Államok elnöke. Az alelnök pedig egy olyan színes bőrű, akinek az ősei fűtőként dolgoztak mississippii gőzhajókon.
Végre-valahára az oktatást kemény kézitusában kiszabadítják a washingtoni kontárok karmaiból és átadják a helyiek kezébe, akik megmutatják, hogy egyáltalán nem bugrisok. Mint bármelyik épeszű diák, mami és "Tan' kérem" tudja, az oktatás a lehető legközvetlenebb, szemtől szemben történő dialógus. A messzi Washingtonban ücsörgő törpéket sosem sodorja a szél egy tipikus iskola közelébe, belevesznek mindannyian a saját papírhófúvásaikba. Az oktatásnak nem fentről lefelé kell aláereszkednie, hanem lentről kell földuzzadnia. És ebben csak ihletett tanárokra, éber szülőkre és olyan diákokra számíthatunk, akik hónuk alatt ma még ismeretlen könyvekkel mennek az órára, olyanokkal, amiket Canaveralban, a Holdbázison és a marsi New Chicagóban is olvasni fognak az emberek. Mit is mondott Byrd admirális, miközben a Déli-sark felé tartott? "Jules Verne a vezetőm." Arthur C. Clarke, Robert Heinlein, Isaac Asimov és mások, akik az űrben születtek, meg fogják tanítani a nercolvasókat, hogyan és miért olvassanak. Az alapelvük: Élj örökké! S a hirtelen kiegyenesedett hátú diák válasza: "Je-e-e!"
Földhözragadtabb témára váltva, nézzük csak meg ezt az újszülött bohózatszerzőt: a videokazettát. Ez fogja uralni a jövendő valamennyi politikai kampányát. Fölismerve, hogy a közvélemény óránkénti bombázása finanszírozhatatlan, a különböző pártok - jobb- s baloldalon egyaránt - ömleszteni fogják a kazettákat (némelyikben a fény lesz a több, némelyikben a sötétség), hogy elárasszák szemünket, fülünket és szavazásra csábítsák vakon tévelygő mancsunkat. A videokazetták terjesztésében az a legszuperebb, hogy az ember átpasszolhatja a maga hazugságadagját a szomszédnak és figyelheti az ablakát, hogy lejátssza-e, aztán kölcsönkérheti az ő kazettáját, s szörfölő ujjal végigtekerheti azt is a tévéjén. Az ilyen fanfáros-rikácsolós szalagok terjesztését potom pénzből meg lehet oldani, mármint a kábeles és műholdas tévécsatornák sugárzási díjaihoz képest. S az a legjobb benne, hogy a poshadt politikusok fellengzős igazságait meg lehet őrizni az újabb nemzedékeknek, és bármikor újból lejátszhatók késő éjszaka, emlékeztetendő a megszentelt jobb- és baloldalt egynémely fogyatékosságaikra. Mire azok a mankójukat félrehajítva megpróbálják védeni hazugságaikat, de aztán egy jó kis szavazással ki lehet tessékelni őket a balfenéken.
Mindezenközben az űrhajózó nemzetek konföderációja és a határtalan Univerzum megvívja minden idők legnagyobb háborúját, a harmadik világháborút, amely az űr, az idő és az örökkévalóság elleni háború lesz, nem pusztító, hanem teremtő háború, amelynek lesznek ugyan sebesültjei és halottai, de a legtöbben túléljük majd, hogy benépesítsük az eget és idegen bolygókon telepedjünk le. Miután űrállomást építünk a Hold derék, szürke alapkőzetén, ünnepi tűzijátékot küldünk a Marsnak, amelyet immár nemcsak fényképekről ismerünk majd, hisz ott lesznek hús-vér asztronautáink annak a nagy szakadéknak a peremén, amely hosszabb és szélesebb, mint az Egyesült Államok, és mélyen belenézhetünk a tükrébe, hogy újabb jövőket kémleljünk ki.
Egy évekkel ezelőtt megjelent esszémben úgy írtam le a sorsunkat, hogy egy olyan láthatatlan katedrális építőmesterei vagyunk, melyet először csak intuíciónkkal érzékelünk, majd űrhajóinkkal építünk fel. A jövőbe vetett hit építménye ez, melynek a mottója:
Carpe diem - ragadd meg a napot. De ennyi nem elég: légy a dolgok tanúja s ünneplője. Meg fogjuk kérdezni magunktól: miért születtünk erre a Földre, nem tudva még értelmünket a magasba emelni és legyőzni a halált. Mi célból?
Régi kérdés, mely egyre ismétli magát, mint egy imamalom. Miért van az emberiség a Földön, s töpreng a genetika mókás kirakójátékán? A válasz ennyi: az univerzumnak szüksége van rá, hogy nézzük. Nem tud létezni nélkülünk. Ha eltűnünk, a kozmosz is eltűnik.
Egónk nagystílűen hazudva biztat minket kitartásra, a húsunkat rothasztó idő legyőzésére.
Lelkünk köszönetet kiált az univerzumnak, a kozmosznak, Istennek, azért, hogy megszülettünk és létezünk. Imák közepette kell az égbe kiáltanunk ezt a köszönetet.
Az űrutazás tehát nem más, mint hálaadó utazás egy vatikáni-síntó-muszlim-baptista kórussal, mely lepipálja Beethovent, hogy beleremegnek a csillagok.
Látunk, tudunk és kiáltunk hálatelt szívvel, és megmentjük az univerzumot a sötétségtől a látásunkkal, azzal, hogy a lelkünkbe zárjuk, és beszélünk róla ezerféle nyelvünkön. Nem csöndben lépünk az éjszakába át, hanem örömtől tombolva, és nem érjük be kevéssel: a kozmosznak hálánkra hálával kell felelnie.
Alexander Pope a Fürtrablásban ezt így fogalmazza meg:

Lám, aranytavak, elíziumi látvány,
Kristálykupolák és gépek,
bennük angyalok...

Az angyalok és az ördögök a gépekben mi leszünk, vagy úton az ítéletnap felé, vagy száguldva a mennybe és ennek a mennynek a neve Hold, Mars és az egész univerzum, mely mégis oly kicsiny, hogy befészkelődik az emberi szívbe, de oly nagy egyszersmind, hogy szétrobbantja az emberi lelket.
És a harmadik évezred végén vajon mi lesz?
Addigra teli lesz lábnyomainkkal a Hold, letelepszünk a Marson, és a Szaturnusz gyűrűjéről startolva elindulunk, hogy kinyújtsuk kezünket és megérintsünk egy remélt világot, mely az Alfa Centauri körül kering.
Ezt fogjuk tenni, hogy elültessük az univerzumban a jót és a rosszat, a reményt és a kétségbeesést, s magunkkal visszük Hitler emlékét és Krisztus ígéretét. Megcáfoljuk az öreg Shakespeare kifakadását, hogy csupáncsak zengő tombolás vagyunk, melynek semmi értelme nincs. Zengő tombolásunknak igenis lesz értelme. Egy néma univerzum beszél, mert mi beszélünk. Egy néma univerzum lát, mert mi látunk. Egy tudatlan univerzum tud, mert mi tudunk.
Ki mondja ezt? Én mondom.
És ezért mondani fogod te is, meg a gyerekeidnek a gyerekeinek a gyerekei.
Túléljük a háborút, és harsány szóval magunknak követeljük az univerzumot.
És vagy örökké fogunk élni, vagy egymillió évig. Bármelyik is jön el előbb.

M. Nagy Miklós fordítása (Playboy 2000. január) 

Isaac Asimov: A pokol tüze

Az egybegyűltek izgatottan sustorogtak, mint egy új színházi bemutató első közönsége. Csupán egy maroknyi tudóscsapatot hívtak meg, a hadvezetés legjavát, néhány kongresszusi képviselőt és egy-két újságírót.
Alvin Horner, a Kontinentális Hírügynökség washingtoni irodájának tudósítója a Los Alamosból érkezett Joseph Vincenzo mellett foglalt helyet.
— Most aztán biztos tanulhatunk valamit — szólt oda szomszédjának.
Vincenzo végigmérte bifokális szemüvege mögül.
— A lényeget itt nem láthatja meg — mondta.
Horner a homlokát ráncolta. Első ízben készültek szuperlassított filmen bemutatni egy atomrobbanást. Speciális lencsékkel, melyek hihetetlenül gyorsan váltogatták irányított polaritásukat, sikerült az eseményről milliárdod-másodpercenként egy-egy felvételt készíteni. A robbantásra előző nap került sor. Most a felvételek hihetetlen részletességgel tárják majd fel a történteket.
— Ön szerint nem lesz belőle semmi? — kérdezte Horner.
Vincenzo elkínzott képet vágott.
— Dehogynem. Leteszteltük már a berendezést. A lényeg azonban...
— Mi?
— Ezek a bombák az emberiség halálos ítéletét hordozzák. Ezt nem vagyunk képesek megérteni. — Vincenzo a többiek felé bólintott. — Nézzen végig ezeken az embereken. Izgatottak és lelkesek, de egyikük sem fél.
— Tisztában vannak a veszéllyel — nyugtatta meg az újságíró. — És higgye el, félnek.
— De nem eléggé — felelte a tudós. — Láttam embereket, akik végignézték, hogy egy hidrogénbomba eltöröl egy szigetet a föld színéről, aztán hazamentek, és nyugodtan lefeküdtek aludni. Mert ilyenek vagyunk mi. Évezredeken át riogattak bennünket a prédikátorok a pokol tüzével, mégsem értek el semmit.
— A pokol tüze... Ön vallásos, uram?
— Amit tegnap látott, az maga volt a pokol tüze. Egy atombomba, ha fölrobban, az maga a pokol. Szó szerint.
Hornernek hirtelen elege lett. Fölállt, és új helyet keresett magának, de közben, nyugtalanul figyelte az egybegyűlteket. Vajon valóban félnek? Vajon tartanak egyáltalán a pokol tüzétől? Nem úgy tűnt neki.
Eloltották a fényeket, és a vetítő beindult. A képernyőn ott magasodott szikáran a robbantótorony. A közönség feszült némaságban várt.
Aztán egy fénypont jelent meg a torony csúcsán, egy ragyogó, égő pötty, mely lassan, lustán nyújtózkodni kezdett erre is, arra is, bizonytalan fény-árnyék alakzatokat öltve magára, és végül ovális formába rendeződött.
Egy ember fojtottan fölkiáltott, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Rekedt hangzavar töltötte be a helyiséget, aztán váratlanul helyreállt a csönd. Horner szinte kézzelfoghatóan érezte a félelmet, szájában a rémület ízét; ereiben megfagyott a vér.

Az ovális tűzlabdából hajtások nőttek ki, majd egy pillanatra az egész mozdulatlanná dermedt, hogy aztán annál sebesebben terjeszkedhessen szét egyszínű ragyogó gömb formájában.
Abban az egy kővé vált pillanatban a tűzgolyón szemszerű sötét pontok tűntek föl, halvány vonalakból két keskeny, izzó szemöldök rajzolódott ki, V-alakban a homlokba hulló haj, egy fölfelé görbülő száj, mely vadul kacagva fürdött a pokol tüzében... és végül két szarv.

Megjelent: Holnap történt c. novelláskötet, Szukits kiadó, 2000