Újra itt. Csak bejelentkezek.

Isaac Asimov: Az utolsó komp

Továbbr sincs kedvem postolni, úgyhogy CTRL-C/CTRL-V következik ismét:

Isaac Asimov: Az utolsó komp

- Gondolom, mindig kell, hogy legyen egy utolsó alkalom - sóhajtott nagyot Virginia Ratner. Ahogy a tenger tűző nap fényében megcsillanó hullámaira pillantott, a tekintetében nyugtalanság tükröződött. - Legalább szép időnk van, bár egy hóvihar most jobban illene a hangulatomhoz.

Robert Gill, aki a Földi Űrhivatal rangidős tisztjeként volt ott, közömbösen tekintett a nőre.

- Ne szomorkodjon, kérem. Hiszen pont maga mondta: mindig kell, hogy legyen egy utolsó alkalom.

- De miért pont ÉN vagyok a pilóta?

- Mert maga a legjobb pilótánk és mi szeretnénk problémamentesen lezárni az egészet. És miért éppen én vagyok, akinek lakatot kell tennie a Hivatalra? Vegyük úgy, hogy minden jó, ha a vége jó!

- Ha a vége jó? - Virginia a berakásra váró árura és a beszállásra várakozó utasokra pillantott. Mindkettőből az utolsóra.

Húsz éve vezetett kompokat, s mindvégig a tudatában volt annak, hogy egyszer eljön majd az utolsó alkalom. Azt hihetnénk, hogy a tapasztalatok megöregítették őt, mégsem volt egyetlen ősz hajszál a hajában, egyetlen ránc az arcán. Lehet, hogy az állandóan változó erősségű gravitáción való élet volt ilyen hatással rá.

Most azonban eltökéltnek látszott.

- Mégis azt hiszem, hogy drámába illő irónia, vagy talán drámai igazságszolgáltatás lenne, ha az utolsó komp a felszálláskor felrobbanna. Tiltakozás a Föld részéről.

Gill a fejét csóválta.

- Ezt tulajdonképpen jelentenem kellene, de magát most csak a nosztalgia rohanta meg.

- Akkor jelentse. Kritikus helyzetben megbízhatatlannak könyvelnének el és kizárnának a pilóták közül. Helyet foglalhatnák a többi hatszáztizenhat utas között, s én lennék a hatszáztizenhetedik. Más vezeti a kompot és ő kerül be a történelembe, mint a pilóta, aki…

- Nem áll szándékomban jelenteni. Egyébként is minden rendben lesz. A komp felszállása eddig is mindig zökkenőmentesen zajlott le.

- Nem mindig - makacskodott Virginia Ratner. - Ott van az Enteprise-60 esete.

- Tekintsem ezt akadályközlő bejelentésnek? Amiről beszél, százhetven évvel ezelőtt történt és azóta nem volt egyetlen űrrel kapcsolatos baleset sem. Az antigravitáció segítségével elképzelhetetlen, hogy a dobhártya károsodjék. A rakétahajtóművek dübörgése mindörökre a múlté. Hallgasson ide, Ratner, jobba lenne, ha most az irányító fedélzetre menne. Alig harminc perc van a felszállásig.

- Valóban? És most azt is közli velem, hogy a felszállás teljesen automatizált és rám valójában nincs is szükség?

- Tudja azt maga anélkül is, hogy én elmondanám. A jelenléte a hajóhídon a szabályzat szerint kötelező - azonkívül hagyomány is.

- Mintha maga is nosztalgiázna. Azok az idők után, amikor a pilóták még mások voltak és nem azzal szereztek dicsőséget maguknak, hogy semmit nem csináltak. De azért megyek - fűzte hozzá és belépett a központi alagútba, ahol a légáramlat tollpiheként ragadta magával a testét.

Kezdő korára gondolt a kompjáratokon, amikor az antigravitáció még kísérleti jellegű volt és nagyobb felszálló szerkezetre volt szükség, mint a komp maga, és a hajótest remegett vagy egyáltalán nem mozdult, és az űrhajósok keze indította be a régimódi emelőszerkezetet.

Mostanra az antigravitációs módszert annyira miniatürizálták, hogy minden egyes hajónak megvolt a maga saját szerkezete. Sosem vallottak vele kudarcot. Az utazóközönségnél alkalmazták, valamint a rakománynál, amit súrlódásmentes légaknák és mágneses lebegtetők segítségével maga a felkészítette személyzet szállított a helyére, akik tudták, hogyan lehet a súlytalan, teljesen tehetetlen tárgyakat emberi erővel mozgatni.

Még soha emberi kéz által épített jármű nem volt olyan nagyszerű, annyira összetett és teljesen komputerizált, mint ezek az űrhajók, hiszen egyetlen más hajónak sem kellett megküzdenie a Föld gravitációjával. Kivéve azokat az ősrégi, antigravitáció nélküli űrhajókat, amelyeknek az energia utolsó cseppjéig kémiai hajtóanyagokra kellett támaszkodniuk. Primitív dinoszauruszok!

Ami az űrbázisokról az erőművekbe, vagy a gyárakból az élelmiszer előállítókra - talán éppen a Holdra - igyekvő űrhajókat illeti, azokak nagyon kicsi vagy nulla gravitációval kellett megküzdeniük, ezért rendkívül egyszerű, szinte törékeny szerkezetük volt.

A nő a pilótaszobában volt, előtte egy sor komputerizált műszer, amelyek minden egyes berakodott láda helyzetét, valamint a személyzet és az utazóközönség minden egyes tagjának számát és helyét jelezte. / Azokét nem, akiket maga mögött hagyott. Elképzelhetetlen volt, hogy valakit is ott hagyjon! /

Alaposan megvizsgálta a televízort, amely a hajó körüli táj háromszázhatvan fokos képét mutatta. Nézte a helyet, ahonnan az ősi időkben az ember először kilépett az űrbe. Innen indult az ember, hogy megépítse első űrbéli szerkezeteit: az akadozva működő erőműveket, az állandó felügyeletet igénylő automatizált gyárakat és az első, tízezer ember számára otthont nyújtó űrbázisokat.

Mára ez a hatalmas, túlzsúfolt műszaki bázis már a múlté. Fokról fokra szedték darabokra, míg az utolsó komp indulását segítő egyetlen szerkezet maradt csak egészben. Ez a szerkezet a hajó indulása után is ott marad, hogy elárvult emlékműként hirdesse mindazt, ami valaha itt volt, míg végleg el nem rozsdásodik és szét nem korhad.

Hogyan voltak képesek a földiek ilyen gyorsan elfeledni a múltat?

Mindenhol csak földet és tengert látott - minden kihalt volt. Embernek vagy emberi létesítménynek nyomát sem észlelte. Csak a zöld növényzet, a sárga homok és a kék víz maradt itt.

Elérkezett az idő! Gyakorlott szeme látta, hogy a hajó megtelt, s a gépezet egyenletesen működve készen várt. A visszaszámlálás az utolsó másodperchez ért, fejük felett az antigravitációs műhold szabad utat jelzett, így semmi szükség nem volt - és a nő tudta, hogy többé már nem is lesz - megérinteni a kézi vezérlést.

A hajó egyenletesen, némán emelkedett, és minden, amire létrehozták, kétszáz esztendőnyi működés után bevégeztetett. Odakint az űrben, a Holdon, a Marson, az aszteroida övben, számtalan űrbázisán az emberiség már várt rá.

A földlakók utolsó csoportja felszállt, hogy csatlakozzék hozzájuk. A Föld ember általi megszállásának hárommillió éves korszaka véget ért, a tízezer éves földi civilizációnak vége szakadt, a gyors iparosodás négy évszázada befejeződött.

Az anyabolygónak hálás és a tönkretett területeket visszaszolgáltatni kész emberiség visszaadta a Földnek az eredeti állapotát és vadvilágát. Az emberi faj eredetének emlékeként fog megmaradni örökre.

Az utolsó komp áttört a légkör felső rétegének felhőfoszlányain. A Föld messze mögötte maradt és egyre zsugorodott , ahogy a komp távolodott tőle.

Tizenöt milliárd űrlakó ünnepélyes fogadalmat tett, miszerint emberi láb soha többé nem léphet a bolygó felszínére.

A Föld szabad volt. Szabad végre!

Itt vagyok, csak nincs kedvem postolni. Olvad a hó, hahó. Meg egy pillanatkép a port.hu online tévéműsorából:

Újra itt. http://www.tacktech.com/display.cfm?ttid=287#wdc

Újra itt. Normális az, aki ilyenkor is dolgozik....? :-/

Kir Bulicsov: Beszélehtnék Nyinával?

Akkor ma legyen ismét egy Kir Bulicsov-novella, ismét magyarul. ;)

Кир Булычёв: Можно попросить Нину?

– Beszélhetnék Nyinával? – szóltam a kagylóba.
– Tessék. Én vagyok.
– Tényleg? Miért ilyen idegen a hangod?
– Idegen?
– Ez nem egészen a te hangod. Vékonyabb! Szomorú vagy?
– Nem is tudom.
– Talán nem kellett volna, hogy felhívjalak?
– Kivel beszélek?
– Mióta nem ismersz meg?
– Kit?… Kit nem ismerek meg?

A hang fiatalabb volt, mint Nyináé. Körülbelül húsz évvel. Persze, Nyina hangja sem felel meg egészen a korának – legalább öt évvel fiatalabb… Ha valakit nem ismersz, nem is könnyű pusztán a hangjából a korára következtetni. A hang néha hamarabb öregszik, mint a gazdája, más esetben sokáig fiatalabb marad.

– No jó – mondtam. – Figyelj csak. Komolyan beszélek.
– Biztosan rosszul tárcsázott. Én nem ismerem magát.
– Vagyim vagyok! Vagyim Nyikolajevics. Ez sem elég? Mi van veled?
– Na tessék – sóhajtotta Nyina, és mintha sajnálta volna befejezni a beszélgetést. – Nem ismerek semmiféle Vagyimot. Vagyim Nyikolajevicset sem ismerek.
– Bocsásson meg. – Letettem a kagylót.
Nem tárcsáztam mindjárt másodszor. Semmi – gondoltam –, téves kapcsolás, kész. Az ujjaim, úgy látszik, engedetlenkedtek. Nem Nyina számát tárcsázták. De miért rakoncátlankodnak az ujjaim? Találtam egy csomag kubai cigarettát a fiókban; erős, mint a szivar; nyilván szivartörmelékből csinálják. Mit akarok Nyinától? Semmit. Egyszerűen tudni szeretném, otthon van-e. Ha nincs otthon, az se baj. Lehet az anyjánál. Színházban is lehet, rég nem volt már. Újra tárcsáztam.
– Nyina?
– Nem, Vagyim Nyikolajevics, nem ő. Maga megint rossz számot hívott. Mit tárcsázott?
– 149-40-89. Ezt hívtam.
– Ez viszont Arbat 1-32-53.
– Arbat? No persze – mondtam –, az ugye a négyes számmal kapcsolódik?
– Dehogyis. Az arbati vonalak G-vel kapcsolnak.
– Akkor hát semmi sem egyezik – mondtam én. – Bocsánat, kedves Nyina.
– Kérem – felelte Nyina. – Nem történt semmi. Úgysincs dolgom.
– Nem fogom még egyszer zavarni. Nyilván valahol félrekapcsoltak, így kerültem magához. Rosszak ezek a telefonok.
– Uhum – mondta Nyina.
Erre megint letettem a kagylót. Várni kell. Vagy fel kell hívni a pontos időt. Valami valahol összekuszálódott. Talán csak szétbogozódnak a vonalak… "Pontosan 22 óra" – közölte egy női hang. Furcsa – gondoltam –, ha ennek a nőnek a hangját régen, mondjuk tíz évvel ezelőtt vették szalagra, és tegyük fel, hogy ez a nő most szomorú, vagy egyedül ül otthon, és unatkozik, fogja magát, feltárcsázza a 100-ast, hallhatja a saját hangját, a fiatalt, a tíz évvel ezelőttit. De lehet, hogy már meg is halt. Akkor a fia vagy bárki, aki szerette őt, felhívja a 100-ast, és hallhatja őt.
Felhívtam Nyinát.
– Tessék – szólt Nyina. A fiatal Nyina. – Megint maga az, Vagyim Nyikolajevics?
– Igen. Vonalaink, úgy látszik, végleg összekapcsolódtak. Ne haragudjék. Azt se gondolja, hogy rossz tréfát űzök. Nagyon gondosan tárcsáztam.
– Persze, persze – hadarta Nyina. – Egy percig sem gondoltam másra. Nagyon siet, Vagyim Nyikolajevics?
– Nem, dehogy – feleltem.
– Fontos dolga van Nyinával?
– Nem. Csak azt szeretném tudni, otthon van-e. – Unatkozik?
– Hogy is mondjam…
– Értem. Féltékeny – szögezte le Nyina.
– Mulatságos lány lehet maga, Nyina. Hány éves egyáltalán?
– Tizenhárom. És maga?
– Elmúltam negyven. Roppant vastag ám a fal köztünk.
– Sok-sok tégla, és mindegyik egy-egy hónap. Ugye?
– Olykor egyetlen nap is lehet külön tégla – dünnyögtem.
– Igen, igen – sóhajtott Nyina, – Hát akkor irtó vastag a fal. Most mire gondol?
– Erre bizony nehéz felelni. Pillanatnyilag semmire. Magával beszélgetek.
– Ha maga, mondjuk 13 vagy 15 éves lenne, megismerkedhetnénk. Nagyon muris lenne, én azt mondanám, jöjjön el holnap este a Puskin-szoborhoz, pont hétkor ott leszek, és tegyük fel, elmennénk, és nem ismernénk meg egymást. Különben… hol szokott találkozni Nyinával?
– Mikor hol.
– A Puskin-szobornál is?
– Ott nem. Néha a Rosszijánál.
– Hol?
– A Rosszija mozinál.
– Nem tudom, hol van.
– Hát a Puskin téren!
– Akkor sem tudom. Nincs is ilyen. Biztosan viccel. Kitűnően ismerem a Puskin teret.
– Úgysem fontos – mondtam.
– Miért nem fontos?
– Elmúlt. Régen volt.
– Mikor?
A kislánynak, vettem észre, sehogy sem akaródzott letenni a kagylót. Miért, miért nem, beszélgetni kívánt.
– Egyedül van otthon? – kérdeztem.
– Igen. A mamám éjszakás műszakban van. Ápolónő egy kórházban. Máma éjszakára is ott marad. Haza is jöhetett volna, de itthon felejtette a kijárási engedélyét, így aztán ott rekedt.
– Aha – mondtam megértőén. – Jól van, kislány, feküdj csak le, aluszkáljál, holnap iskolába kell menned.
– Maga ügy beszél velem, mint egy kisgyerekkel.
– Ugyan. Mint egy felnőttel.
– Köszönöm szépen. Feküdjön le maga, ha akar. Hétkor! Viszontlátásra! És többet ne hívja fel a Nyináját, mert megint ide cseng ki a telefon, és akkor felébredek, pedig a kislánynak aluszkálnia kell.
Letettem a kagylót, bekapcsoltam a tévét. Megtudtam, hogy a Lunohod ma 337 métert tett meg a Holdon. No lám – gondoltam –, a Lunohod dolgozik, én meg henyélek. Tizenegykor elhatároztam, teszek egy utolsó kísérletet: mégiscsak felhívom Nyinát. Az eltelt óra alatt szamárságokkal foglalkoztam. De elhatároztam, ha most is a kislány veszi fel a kagylót, szó nélkül leteszem.
– Tudtam, hogy még felhív – mondta a kis Nyina. – Le ne tegye! Becsszavamra szörnyen unatkozom. Olvasnivalóm nincs! Aludni meg korán van.
– Na jó – sóhajtottam –, hát beszélgessünk. Miért nem alszik ilyenkor?
– De hát még csak nyolc óra van – felelte Nyina.
– Sokat késik az órája. Már tizenegy is elmúlt. Nyina elnevette magát. Szép, csengő hangon nevetett.
– Borzalmas, maga mennyire le akar rázni engem. Igaz, hogy októberben korán sötétedik, így talán azt is hiheti, hogy már éjszaka van.
– Nem viccelek. Magúknál nemcsak az óra jár rosszul, de a naptár is.
– Miért gondolja? Talán azt akarja mondani, hogy most nem is október van, hanem február?
– December – mondtam. De mintha magamnak se hinnék, az újságra pillantottam, a dívány mellett. "December 23." – olvastam a címlapon.
Kicsit hallgattunk. Reménykedtem, hogy a lány elköszön. Ő azonban ezt kérdezte váratlanul:
– Vacsorázott már?
– Nem emlékszem – feleltem őszintén.
– Szóval nem éhes?
– Nem. Nem vagyok éhes.
– Én igen.
– Nincs otthon ennivaló?
– Hát nincs. Üres a konyha. Tisztára üres. Vicces, mi?
– Nem is tudom, mit csináljak – mondtam én. – Pénzed sincs?
– Van egy kevés. De már minden zárva van. Mit vehetnék ilyen későn?
– Uhum – helyeseltem. – Minden zárva. Hát ha akarja, bekukkantok a hűtőszekrénybe, megnézem, mi van itthon.
– Magának hűtőszekrénye van?
– Van ám. Elég régi. "Széver." Tudja, milyen.
– Nem tudom. És ha talál valamit, akkor mi van?
– Fogok egy taxit, és viszek magának. Maga meg lejön a ház elé, és átveszi.
– Messze lakik? Én a Szivcevoj közben, a 15/25-ben.
– Én viszont a Moszfilm utcában. A Lenin-hegyen, az egyetem mögött.
– Azt nem ismerem. De nem baj. Ezt jól kitalálta. Kösz. De mi van a hűtőszekrényben? Csak úgy kérdezem. Ne gondolja, hogy…
– Őszintén szólva, nem is tudom. Kiviszem a telefont a konyhába, és megnézzük együtt, jó?
Átvonultam a konyhába, mögöttem tekergeti a zsinór, mint a kígyó.
– Így – szóltam a kagylóba –, most kinyitjuk a hűtőszekrényt.
– Maga ki tudja vinni a telefont? Ilyet se hallottam.
– Hát persze. Miért? A maguk telefonja hol van?
– Az előszobában. A falon. Oda van erősítve. Na, mi van a hűtőszekrényben?
– Mi is? Lássuk csak. Ebben a dobozban tojás. Nem érdekes.
– Tojás?
– Aha. Tyúktojás. De van csirke is. Csirkét vigyek? Nem. Ez a mélyhűtött francia csirke ítéletnapig se fő meg. Maga tízszer éhen halna addig, és közben a mama is rég megjön. Jobb, ha kolbászt viszek. Vagy van itt, lám, egy doboz marokkói szardínia, az a 60 kopejkás. Hozzá fél üveg majonéz. Hallod?
– Igen – mondta Nyina halkan. – Miért viccel velem így? Először még nevetni akartam, de aztán nagyon elszomorodtam.
– De miért? Tényleg ennyire éhes vagy?
– Nem. Tudhatja.
– Mit tudhatok?
– Tudja azt maga jól – szólt a lány, és elhallgatott. Majd ezt kérdezte: – Vörös kaviárja például nincs?
– Az nincs. De halfilé, az van.
– Na elég! – mondta Nyina röviden. – Beszéljünk másról. Mindent értek.
– Mit értesz?
– Maga is éhes. Beszéljen inkább arról, mit lát, ha kinéz az ablakon.
– Ha kinézek? Igen. Indigópapírgyárat, az van itt. Fél tizenkettő, éppen vége a műszaknak, jönnek a lányok kifelé. Azonkívül a "Moszfilm" stúdiót látom meg a tűzoltóparancsnokságot. És a vasutat. Indul a villanyvonat.
– Maga ezt tényleg látja?
– Hát a vasút egy kicsit messze van. Csak a kivilágított ablaksor látszik ide.
– Na. Már megint hazudik.
–. Nem szabad ám így beszélni az öregebbel. Én nem hazudhatok. Legfeljebb tévedhetek. De miben tévedtem?
– Abban, hogy látja a vasutat. Azt nem lehet látni.
– Hogyhogy? Láthatatlan?
– Nagyon is látható. De az kizárt, hogy az ablakok ki legyenek világítva. Maga pedig ki se nézett az ablakon.
– Miért? Itt állok épp az ablaknál.
– És a konyhában ég a lámpa?
– Persze hogy ég. Ha nem égne, azt se láttam volna, mi van a hűtőben, mert abban meg kiégett a belső világítás.
– Na tessék, most kapom rajta harmadszor.
– Kedves Nyina, mennyiért magyaráznád meg, min kaptál rajta?
– Mert ahhoz, hogy kilásson az ablakon, előbb le kellett volna szednie az elsötétítőt. Ha viszont azt leszedi, előbb el kellett volna oltania a villanyt. Hát nem?
– Hát nem! Mi a csudának kéne elsötétíteni az ablakot? Háború van? Vagy mi?
– Jaj, ez már sok! Ekkorát azért mégse… Talán béke van?
– Jó, jó, értem. Vietnam, Közel-Kelet… De nem erről beszélek.
– Én sem erről beszélek… Maga rokkant?
– Nem, hál isten! Mindenem ép.
– Akkor felmentése van?
– Micsoda felmentésem?
– Hát miért nincs a fronton?
Ekkor fogtam gyanút. Bolonddá tett? De olyan természetesen és komolyan csinálja! Kis híján megijedtem.
– Milyen fronton kellene lennem, Nyina?
– A fronton! Ahol a többiek. Ahol a papám is. De maga különben is nagyon furcsán beszél. Lehet, hogy a csirke meg a tojás nem is hazugság?
– Semmit nem hazudtam. Nincs semmiféle front. De tényleg, nem mehetnék oda?
– Én nem viccelek – mondta Nyina, már majdnem kiabált. – Maga pedig hagyja abba! Először még érdekes volt és jópofa, de most már valahogy nem olyan jó. Bocsásson meg, de most már mintha nem is tréfálna, hanem mintha igazat mondana.
– Becsületszavamra, kislány! Igazat beszélek.
– De én már nagyon rosszul érzem magam. A tűzhely is majdnem kihűlt. Kevés a fa. Sötét is van, csak a mécses ég. Ma nincs áram. És nincs kedvem itt egyedül üldögélni. Már magamra szedtem minden meleg holmit.
Élesen, haragosan megismételte a kérdést:
– Maga miért nincs a fronton?
– Milyen fronton lennék? – Most már komolyan vettem. – Milyen front lehetne 1972-ben?
– Tréfálkozik? – Hangja megint elváltozott. Bizalmatlan lett. Mintha egy még kisebb gyereké lett volna, aki alig látszik ki a földből. Hirtelen egy rég elfelejtett kép jelent meg előttem a nagyon messzi, harminc évnél is távolabbi múltból. Tizenkét éves vagyok. Szobánkban csöpp vaskályha áll, én a díványon ülök, a lábam lógatom, gyertya ég vagy petróleumlámpa, nem is tudom, és a csirke? Valószerűtlen, mesebeli madár, olyat csak a mesékben esznek, de csirkére nem is gondolok…
– Miért hallgat? Jobb, ha beszél! – szólt Nyina.
– Hányban vagyunk, Nyina? Melyik évben?
– Negyvenkettő – felelte Nyma. Összeállt a kép. Minden képtelenség a helyére került. Nem ismeri a Rosszija mozit. A telefonszám hat jegyből áll. Az elsötétítés…
– Nem tévedsz? – kérdeztem.
– Nem.
Hitt abban, amit mondott. Lehet, hogy a hangja téveszt meg? Lehet, hogy nem is tizenhárom éves? Talán egy negyvenéves asszonnyal beszélek, aki akkor, kislány korában megtébolyodott, és most is azt hiszi, hogy akkor van?
– Figyeljen – mondtam nyugodtan. – Ne tegye le a kagylót. Ma 1972. december 23. van. Huszonhét éve vége a háborúnak. Ezt tudja?
– Nem tudom – mondta Nyina.
– Tizenegy óra elmúlt. Hogyan bizonyítsam be magának?
– Jó – felelte Nyina engedékenyen. – Én is tudom, hogy maga nem fog nekem csirkét hozni. Nincs is francia csirke.
– Mindjárt tudhattam volna.
– Honnan?
– Mert Franciaországban németek vannak!
– Franciaországban réges-rég nincsenek németek. Legfeljebb német turisták. De német turisták nálunk is vannak.
– Hogy? Micsoda? Ki engedi ide őket?
– Miért ne engednék?
– Eszébe ne jusson azt mondani, hogy a fritzek győznek! Maga ellenség! Vagy kém!
– Ugyan már. A KGST-ben dolgozom. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában. Magyar ügyekkel foglalkozom.
– Tessék. Megint hazudik. Magyarországon is fasiszták vannak!
– A magyarok már réges-rég elkergették a fasisztákat! Magyarország szocialista népköztársaság.
– Jaj, én már úgy féltem, hogy maga tényleg valami ellenség. De úgy látszik, maga ezt az egészet csak kitalálja. Ne is tiltakozzon! Inkább mesélje el, mi lesz ezután. Akármit kitalálhat. Amit csak akar. Csak jó legyen! Szépen kérem. És bocsánat, hogy gorombáskodtam, de egyszerűen nem értettem.
Én se akartam már vitatkozni vele. Miért? Hogy is értessem meg? Megint az jelent meg, ahogy 42-ben üldögélek a szobában, és mennyire szeretném megtudni, mikor veszik be a mieink Berlint, és hogyan végeznek Hitlerrel! És azt is annyira szeretném tudni, hol veszíthettem el az októberi kenyérjegyemet! Ezt mondtam:
– 1945. május 9-én legyőzzük a fasisztákat.
– Nem lehet. Nagyon soká lesz!
– Figyelj, Nyina, ne szakíts félbe! Én jobban tudom. Berlint május 2-án vesszük be. Majd lesz is egy ilyen kitüntetés: "Berlin felszabadításáért!" Hitler öngyilkos lesz. Mérget vesz be, és ad belőle Eva Braunnak is. Az SS-legények a birodalmi kancellária udvarára cipelik a tetemet, leöntik benzinnel, meggyújtják…
Már nem is Nyinának meséltem. Inkább magamnak. Türelmesen ismételgettem a tényeket. Hátha Nyina nem hiszi el, vagy nem fogja fel rögtön. Visszatértem arra, amiről magyarázatot kért. Amikor Sztálin haláláról beszéltem, ismét bizalmatlanná vált. De Jurij Gagarinról és az átépült Arbat városrészről is szólhattam; sikerült újra bizalmat keltenem benne. Kis híján megnevettettem, mikor elmeséltem, hogy a nők trapéznadrágot és rövid szoknyát fognak hordani. Felmerült az is, hogyan lépték át a mieink a német határt. A valóság elmosódott. Nyina, a kislány és Vagyim, a kisfiú ültek a díványon, rám figyeltek. De ördögien éhesek voltak. Vagyim még pocsékabbul állt, mint Nyina, mert a kenyérjegyét is elveszítette. Hónap végéig egyetlen jegyük van, anyjának és neki, egyetlen munkásjegyük. Mert Vagyim eldobálta a jegyét valahol az udvaron, és csak tizenöt évvel később jutott eszébe, hova szórhatta, és ez nagyon keserves, mert még egy hét múlva is megtalálhatta volna, ha rájön, hogy a rácsra dobta a kabátját, mikor focizni szaladt, és akkor potyogott ki a jegy, és csakis a pincébe eshetett! Nyina belefáradt a sok szép mesébe. Akkor ezt kérdeztem tőle:
– Ismered a Petrovka-udvart?
– Ismerem. Nem fogják átkeresztelni?
– Nem. Figyelj csak!
És elmondtam, hogyan kell az árkádok alatt bejutni az udvarba, és ott van az udvar mélyén a pince, ráccsal elkerítve, és ha most 42 október közepe van, akkor a pincében egész biztosan ott hever a kenyérjegy. Mert mi ott fociztunk az udvarban, és én ezt a jegyet ott veszítettem el.
– Szörnyű! – mondta Nyina. – Nem éltem volna túl. Most rögtön meg kell keresni! Keresse meg.
Rákapcsolt a játékra. Megszűnt a valóság, már egyikünk sem tudta, melyik évben vagyunk. Az időn kívülre kerültünk, mégis valahogy közelebb 1942-höz.
– Én már nem találhatom meg. Nekem sok év telt el azóta. De te, ha tudsz, menj el érte! A pincébe vezető ajtó valószínűleg nyitva van. Végső esetben azt is mondhatod, te vesztetted el a jegyet.
Ebben a pillanatban szétkapcsoltak. Nyina már nem volt a vonalban. Valami reccsent, és így szólt egy női hang:
– Száznegyvenhárom-tizennyolc-tizenöt? Ordzsonikidze város hívja magát.
– Tévedés.
– Elnézést – mondta a nő közömbösen, és letette.
Szaggatott bugás hallatszott. Azonnal Nyina számát tárcsáztam. Bocsánatot kell kérnem, nevetnem kell vele együtt. Buta dolog ez a szétkapcsolás.
– Igen – mondta Nyina. A felnőtt Nyina hangja.
– Maga az? – kérdeztem.
– Á, te vagy, Vagyim? Mi az, nem tudsz aludni?
– Bocsáss meg – mondtam. – Én most a másik Nyinával akarok beszélni.
– Micsoda?
Letettem a kagylót, újra tárcsáztam.
– Megőrültél? – kérdezte Nyina. – Ittál?
Értelmetlen lett volna tovább kísérletezni. Az ordzsonikidzei hívás mindent a helyére tett. Milyen számot mondott a kis Nyma? Arbat 3? Nem. Arbat 1-32-30? Nem. 40?… A nagy Nyina felhívott.
– Egész este itthon ültem – közölte. – Gondoltam, telefonálsz és megmagyarázod, minek köszönhetem a tegnapi viselkedésedet. De látom, teljesen megőrültél.
– Biztosan – hagytam rá. Semmi kedvem nem volt elmondani a másik Nyinával történt beszélgetésemet.
– De ki az a másik Nyina? – kérdezte ő. – Ez valami jelképes szöveg? így akarod tudtomra adni, hogy másnak szeretnél engem?
– Jó éjszakát, Nyinocska – mondtam én. – Holnap mindent megmagyarázok.
…De még nincs vége a fura történetnek, és a befejezés talán még érdekesebb.
Másnap reggel anyámhoz mentem, hogy rendbe rakjam a kamrát. Három éve ígérgettem, most végre sort kerítettem erre is. Anyám semmit sem dob ki, amiről azt hiszi, egyszer még szükség lehet rá. Vagy másfél órát turkáltam régi újságok, tankönyvek meg a Nyiva folyóirat mellékletei közt. Minden tiszta volt, a könyvek mégis az átmelegedett por ódon szagát árasztották. No és: kezembe akadt egy 1950-es telefonkönyv! A kötetet cédulák, szakadt sarkú, maszatos feljegyzések dagasztották. Annyira ismertem ezt a könyvet! Hogyan is feledkezhettem meg róla?! Ha nincs a beszélgetés Nyinával, talán most sem veszem észre. Röstelltem magam. Mint amikor hűséges szolgálatban kirojtosodott öltönyét kínálja az ember az ószeresnek… Az első négy jegyre emlékeztem: G-1-32… Azt is tudtam, hogy a telefon a Szivcevoj közben van, a 15/25. számú házban, feltéve, hogy nem csaptak be, feltéve, hogy egyikünk sem ejtette át a másikat. De hogy találjam meg a könyvben a számot? Reménytelen vállalkozás. Kihoztam a zsámolyt a folyosóra, letelepedtem, kezemben a könyvvel. A mama semmit sem értett, csak nevetett, mikor elment mellettem és mondta:
– Mindig ezt csinálod. Elkezded pakolni a könyveket, tíz perc múlva már olvasol, és fuccs a takarításnak.
Nem vette észre, hogy a telefonkönyvet olvasom.
És megtaláltam! Kiderült, hogy ez a szám még húsz évvel ezelőtt is élt. Ugyanabban a lakásban, Florov K. G. néven!
Elismerem, hogy hiábavalósággal töltöttem az időmet. Olyat kerestem, amiről tudnom kellett, hogy nincs. De hiszem, hogy tíz tökéletesen normális ember közül legalább egy ugyanezt tette volna a helyemben. Hát elmentem a Szivcevoj közbe.
Az új lakók semmit sem tudtak Florovékról; azt sem, hogy lakott-e itt valaha ilyen nevű család. A gondnokságon viszont szerencsém volt. Találtam egy könyvelő nénit, aki emlékezett Florovékra, és kiböngészte nekem a nyilvántartás minden idevágó adatát.
Mire az új lakótelepre értem, besötétedett. A panelházak közt forgószél söpört. Az emeletes áruházban – olyan, mint a többi – mélyhűtött francia csirkét árultak. Kísértésbe kerültem, ne vegyek-e egyet, hogy elvigyem Nyinának. Ahogy ígértem. Még ha harminc év késéssel is.
Jól tettem, hogy nem vettem. A lakásban nem volt senki. A csöngő hangja úgy visszhangzott, mintha lakatlan lenne az egész. Elköltöztek?
Majdnem eljöttem. De ha már kijöttem ilyen messzire, fogtam magám, becsöngettem a szomszéd lakásba.
– Elnézést, Florova Nyina Szergejevna a maguk szomszédja?
Fiatalember, trikóban, füstölgő forrasztópákával a kezében. Egykedvűen mondja:
– Elutaztak.
– Hová?
– Északra. Már egy hónapja. Tavaszig vissza sem jönnek. Sem Nyina Szergejevna, sem a férje.
Bocsánatot kértem, és elindultam a lépcsőn lefelé. Arra gondoltam, hogy Moszkvában talán több 1930-ban született Nyina Szergejevna Florova is él. De újra kinyílt az ajtó a hátam mögött.
– Várjon! – szólt utánam az iménti fiatalember. – Anyám akar valamit mondani.
Az ajtóban egy asszony jelent meg pongyolában; láthatóan most kapta magára.
– Kicsodája maga Nyinának?
– Ismerőse – mondtam. – Egyszerű ismerőse.
– Nem Vagyim Nyikolajevicsnek hívják?
– De. Vagyim Nyikolajevics vagyok.
– Na tessék! – lelkendezett az asszony. – Majdnem elszalasztottam magát. Nyina soha nem bocsátotta volna meg nekem! Mondta is Nyina nekem: Nem bocsátom meg, ha elszalasztod. Tűzött ide magának valami cédulát az ajtóra, de az nincs, biztosan letépték a gyerekek. Egy hónapja ment el. Azt ígérte, visszajön decemberben, ha egy mód van rá, igyekszik visszaérni, messze van ám az…
Nézett rám, álldogált az ajtóban, mintha azt várná, majd csak feltárom a titkot, elmesélem neki boldogtalan szerelmünk históriáját. Biztosan kikérdezte Nyinát is, kije-mije vagyok, és Nyina szintén azt felelte: "Egyszerű ismerős".
Kisvártatva mégis kihúzott a pongyolája zsebéből egy levelet.
"Kedves Vagyim Nyikolajevics!
Természetesen tudom, hogy nem fog eljönni. Hogyan is hihetne az ember gyermekkori ábrándjainak, amelyekről maga is tudja, hogy ábrándok, nem egyebek. De a kenyérjegy, amelyről beszélt, ott volt a pincében…"

Márkus István fordítása

Édességek

Újra itt. A Lidl-ben is lehet érdekességekbe belefutni: Na mi a magyarnak az édesség? Igen - PACAAAAL és KOCSONYA. :-) (Broáf.) Mondjuk az is megérne egy közvéleménykutatást, hogy mifasz köze van a Bahamáknak a kocsonyahúshoz. :-)