Arthur C. Clarke: Isten kilencmilliárd neve

- A kérés kissé szokatlan - mondta Wagner doktor, úgy vélte, példás önuralommal. - Tu­domásom szerint ez az első eset, hogy egy tibeti kolostor automata számítógépet kér valakitől. Nem szándékom firtatni, de sose hittem volna, hogy az önök. . . ő. . . rendje sok hasznát venné egy ilyen masinának. Meg tudná mondani, hogy tulajdonképpen mire óhajtják használni?
- Örömmel - felelte a Láma, miközben megigazította selyemtalárját, és gondosan eltette a logarlécet, melyet valutaátszámításoknál használt. - Az önök Mark-5 számí­tógépe minden szokványos matematikai műveletet elvégez, egészen a tízjegyűekig. Munkánk természete folytán bennünket a betűk érdekelnek, nem a számok. Szeret­nénk, ha megváltoztatnák a kimenő áram­köröket, s a gép számoszlopok helyett betű­ket nyomna.
- Nem egészen értem. . .
- Egy tervről van szó, amelyen három év­százada dolgozunk, lényegében a lámako­lostor alapítása óta. Az ön szemében bizo­nyára érthetetlen, de kérem, hallgasson elfo­gulatlanul, míg megmagyarázom.
- Kérem.
- Voltaképpen igen egyszerű. Egy kimuta­tást szerkesztünk, amely Isten összes lehet­séges nevét tartalmazza majd.
- Hogyan?
- Jó okkal hisszük - folytatta rendületlenül a Láma -, hogy saját konstrukciójú ábécénk nem több mint kilenc betűje elegendő mindezen nevek leírására.
- És ezt csinálják három évszázada?
- Ezt. Számításaink szerint a feladat elvég­zéséhez körülbelül tizenötezer év szüksé­ges.
- Ó! - Wagner doktor mintha kissé elképedt volna. - Most már értem, miért akart egy gépet bérelni tőlünk. De végül is mi ennek a tervnek a célja?
A Láma habozott egy rövid pillanatig, Wag­ner pedig azon tűnődött, hogy talán meg­sértette. Lehet, de a válaszban nyoma sem volt neheztelésnek.
- Legyen rítus, ha tetszik, de hitünk sarkalatos eleme. A legfőbb Lény tenger sok neve - Isten, Jehova, Allah és a többi - mind csak ember alkotta címke. Meglehetősen nehéz filozófiai probléma rejlik itt, amit ne feszegessünk, de valahol a számításba jövő betűk összes lehető kombinációja között vannak azok, amelyeket Isten igazi neveinek mondhatunk. A betűk szisztematikus permutációjával próbáljuk valamennyit összeírni.
- Értem. Az AAAAAAAAAA-nál kezdték. . . és a ZZZZZZZZZ-ig mennek. . .
- Pontosan, csak éppen saját speciális ábé­cénkkel dolgozunk. Az elektronikus írógé­peket erre átállítani természetesen csekély­ség. Jóval érdekesebb probléma az áramkö­röket úgy megszerkeszteni, hogy kizárjuk a nevetséges kombinációkat. Egy betű sem fordulhat elő például háromnál többször egymás után.
- Háromnál? Bizonyára kettőt gondol.
- Háromnál. Ez a helyes. Sajnos, azt hiszem, túl soká tartana, míg megmagyaráznám ön­nek, miért, akkor is, ha beszélné a nyelvünket.
- Én is azt hiszem. . . - vágta rá gyorsan Wagner.
- Folytassa csak.
- Szerencsére az önök automata számító­gépét nem lesz nehéz erre a munkára alkal­mazni. Ha már egyszer a programozás meg­felelő, sorban permutálni fog minden betűt, és nyomtatásban adja az eredményt. Ami nekünk tizenötezer évig tartott volna, a gép elvégezheti száz nap alatt.
Wagner doktor aligha vett tudomást az el­halkuló hangokról, melyek a mélyből, Man­hattan utcáiról jöttek. Más világban volt, ter­mészetes, és nem az ember alkotta hegyek világában. Magasan, távoli sziklafészkeik­ben türelmesen dolgoztak ezek a szerzete­sek, nemzedék nemzedék után, értelmetlen szavak jegyzékét szerkesztették. Van-e hatá­ra az emberiség ostobaságainak? Minden­esetre sejtetnie sem szabad legbensőbb gondolatait. A vevőnek mindig igaza van. . .
- Semmi kétség - felelt a doktor -, a Mark-5-­ön elvégezhetők az átalakítások úgy, hogy efféle jegyzékeket nyomtasson. Sokkal aggaszóbb kérdés a gép felszerelése és keze­lése. Tibetbe eljutni, éppen most, nem lesz könnyű.
- Ez a mi dolgunk. Az alkatrészek elég kicsik, repülővel szállíthatók, ez volt az egyik szempont abban, hogy az önök gépét válasz­tottuk. Ha Indiáig elhozzák őket, majd gondoskodunk a továbbszállításról.
- És két mérnökünket kívánja szerződtet­ni?
- Igen, három hónapra, amíg a terv tartana. - Ezt Personnel el tudja intézni, az kétség­telen. - Wagner doktor néhány sort firkantott az írómappájába. - Most már csak két dolog marad hátra...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a Láma kis papírdarabot húzott elő.
- Hiteles követelésegyenlegem az Ázsiai Banknál.
- Köszönöm. Ügy látszik, ez... őő... rend­ben van. A másik dolog olyan semmiség, hogy nem is tudom, megemlítsem-e, de meg­lepően gyakran hanyagol el az ember valamit, mert evidens. Milyen elektromos energiafor­rásuk van?
- Egy dízelgenerátor, 110 volton 50 kilo­wattot termel. Mintegy öt évvel ezelőtt állí­tottuk be, teljesen megbízható. Sokkal ké­nyelmesebbé tette a kolostor életét, termé­szetesen valójában az imamalom motorjainak a meghajtására szereltük fel.
- Természetesen - visszhangozta Wagner doktor. - Gondolhattam volna.

A párkányról szédítő volt a kilátás, de idővel mindenütt megszokik az ember. Három hónap után George Hanleyt hidegen hagyta a hatszázötven méteres szakadék vagy az alant hú­zódó völgy mezőinek messzi tarkasága. A szél gyalulta köveknek támaszkodott, s komoran meredt a távoli hegyekre, melyeknek a neve sem érdekelte soha.
George arra gondolt, hogy ekkora őrültség­ben még soha nem volt része. A "Shangri-La Terv", ahogy valaki a laborokban elkeresztelte. A Mark-5 hetek óta hektárszám ontotta magá­ból a szózagyvalékos íveket. A számítógép szí­vósan átcsoportosította a betűket, minden osztályt kimerítve, mielőtt rátért a következőre. Amint az ívek kibújtak az elektronikus írógé­pekből, a szerzetesek gondosan felszabdalták és óriási könyvekbe ragasztották őket. Még egy hét - hála az égnek! -, és befejezik. De mi­lyen titokzatos számítások győzték meg a szerzeteseket arról, hogy a százbetűs szavak­kal már szükségtelen vesződniük, azt George nem tudta. Gyakori lidérces álmai közé tarto­zott, hogy a terv valahogyan megváltozik, és a Nagy Láma (akit persze Sam Jaffe-nek hívtak, bár egy csöppet sem hasonlított rá) bejelenti, hogy a tervet meghosszabbítják, előrelátható­an 2060-ig. Képesek rá.
George hallotta, hogy csapódik a szélben a nehéz ajtó. Chuck jött ki, odalépett mellé a párkányhoz. Chuck azon szivarok egyikét szívta, amelyek nagy népszerűséget biztosí­tottak neki a szerzetesek körében: a fráterek láthatóan igen szívesen hódoltak az élet ki­sebb-nagyobb gyönyöreinek. Ez legalább mellettük szólt: lehet, hogy ütődöttek, de nem erénycsőszök. Azok a gyakori leruccanások a faluba, például. . .
- Ide figyelj, George! - mondta Chuck jelentőségteljesen. - Megtudtam valamit. Baj van!
- Micsoda?! Csak nem a gép döglött be? ­Ez volt a legrosszabb, amit George el tudott képzelni. A hazatérését késleltette, aminél borzasztóbb semmi sem lehetett. Ott tartott már, hogy egy kereskedelmi tévéadást is mennyei mannának vélt volna, mert az ott­hont jelentette.
- Nem... egész másról van szó. - Chuck le­telepedett a párkányra, ami szokatlan volt ná­la, mert egyébként mindig félt, hogy leesik. - Most végre rájöttem, hogy mire megy az egész.
- Nem értem... azt hittem, tudjuk.
- Persze... tudjuk, miért törik magukat a szerzetesek. De nem tudtuk, miben törik a fe­jüket. Őrült hülyeség...
- Na, mondj valami újat! - mordult rá George.
- ...de az öreg Sam épp most adta le az egészet. Tudod, hogy minden délután beug­rik, és figyeli, hogy hullanak a kész papírok. Szóval ez egyszer elég izgatottnak látszott, már amennyire izgulni képes. Mikor mond­tam neki, hogy az utolsó szakaszban vagyunk, azt kérdezi azzal a pazar angol akcentusával: gondolkodtam-e már rajta, hogy miben törik a fejüket. Vonogattam a vállam, erre megmondta.
-Te vagy a fej! Folytasd!
- Szóval azt hiszik, hogy ha belajstromoz­zuk az összes nevét - éspedig körülbelül ki­lencmilliárdra számítanak -, azzal Isten ren­delését teljesítették. Az emberi nem véghez­vitte, amiért megteremtették, és nincs értel­me tovább létezni. Sőt a puszta gondolata is majdhogy istenkáromlás.
- Akkor mit várnak tőlünk? Legyünk ön­gyilkosok?
- Arra nincs szükség. Mihelyt kész a lista, színre lép az Isten, és egyszerűen becsukja a boltot. . . remek!
- Ahá, értem. Munkánk befejezése a világ végét jelenti.
Chuck ideges, kurta nevetést hallatott.
- Éppen ezt mondtam Samnek. És tudod, mit felelt? Rám nézett, eszelősen, mint a hü­lyére, és azt mondta. "Nem ilyen semmiségről van szó."
George elgondolkodott egy pillanatig.- Ezt nevezem széles látókörnek - jelentette ki azu­tán. - De szerinted mit kellene tenni? Nem ér­tem, miért zavarna ez egy csöppet is bennün­ket. Elvégre eddig is tudtuk, hogy hülyék.
- Az ám, de nem látod, mi lehet belőle? Ha a lista teljes, és nem szólal meg a Végítélet Harsonája vagy akármi, amire várnak, minket vádolhatnak. A mi gépünket használták. Ne­kem egy csöppet sem tetszik a helyzet.
- Értem - mondta George lassan. - Ebben van valami. De, tudod, ilyesmi már máskor is történt Kölyökkoromban, lent Louisianában, volt egy tökfej prédikátorunk, aki azt mondta, hogy jövő vasárnap vége a világnak. Emberek százai hittek neki, a házukat is eladták. Semmi sem történt, de azért nem vadultak meg, mint várni lehetne Egyszerűen úgy vették, hogy el­számította magát, és változatlanul hittek neki. Néhányan mind a mai napig hisznek neki.
- Jó, jó, de ez nem Louisiana, ha még nem vetted volna észre. Csak ketten vagyunk, ezek a papok meg százával. Tetszenek ne­kem, és őszintén fogom sajnálni az öreg Samet, mikor életműve fordítva sül el, de szí­vesebben lennék valahol másutt.
- Én is, mégpedig hetek óta. De nem tehetünk semmit, amíg a szerződésünk le nem jár, és meg nem érkezik a gép, hogy elrepítsen bennünket
- Persze - mondta Chuck elgondolkozva -, de azért egy kis szabotázst bármikor megpró­bálhatnánk.
- Próbálhatnánk a fenét! Sokkal rosszabb lenne.
- Nem, kigondoltam valami jót. Figyelj rám! A számítógép négy nap múlva végez, a mostani napi húszórás menetben. A repülő egy hét múlva ér ide. Oké, akkor egyszerű a dolgunk. Valamelyik gépvizsgálatnál ráaka­dunk valamire, amit ki kell cserélni, valamire, ami néhány napra feltartja a munkát Persze kijavítjuk, de nem túl gyorsan. Ha jól időzítjük a dolgokat, mikor az utolsó név kiugrik a re­giszterből, lent lehetünk a repülőtéren. Akkor már nem kaphatnak el bennünket
- Nekem ez nem tetszik. Életemben elő­ször lécelek le egy munkától. Különben is gyanússá válnánk. Nem. Én egy tapodtat se mozdulok innen, jöjjön, aminek jönnie kell!
- Nekem még mindig nem tetszik a dolog ­mondta egy hét múlva, amikor a szilaj kis he­gyi pónik lefelé vitték őket a szerpentinen. ­És ne hidd, hogy azért lépek meg, mert be­ijedtem. Csak éppen sajnálom azokat a ko­pott ürgéket odafenn, és nincs kedvem körülöttük lenni, amikor rájönnek, hogy milyen szédült balekok voltak. Vajon Sam hogy viseli majd?
- Különös - felelt Chuck -, amikor elkö­szöntem tőle, az villant át az agyamon, tud­ja, hogy átrázzuk, de nem bánja, mert azt is tudja, hogy a gép szabályosan működik, és a munkának nemsokára vége. Azután... de persze neki nincs azután...
George megfordult a nyeregben, és vé­gigpásztázta a hegyi utat. Ez volt az utolsó pont, ahonnan még tisztán kivehető volt a lámák kolostora. A zömök, szögletes épüle­teket sötét árnyéktömbbé rajzolta a naple­mente hunyó izzása; itt-ott fények csillog­tak, mint kabinablakok egy óceánjáró olda­lán. Természetesen elektromos fények, s ezek közös áramkörön osztoztak a Mark-5-­tel. "De meddig osztoznak még? - tűnődött George. - Pozdorjává törik-e a szerzetesek a számítógépeket dühükben és csalódásuk­ban? Vagy nyugodtan leülnek, és újra kez­dik számításaikat?

Pontosan tudta, mi történik fenn a hegyen ebben a pillanatban. A Nagy Láma segédle­tével feltehetően ezüsttalárban körülülik az íveket, melyeket a fiatalabb szerzetesek odahordtak az írógépektől, és a nagy köte­tekbe ragasztottak. Senki nem szól egy szót sem. Csak a papírra csapódó billentyűk ko­pognak szakadatlan, véget nem érő záporo­zással. mert maga a Mark-5 teljes csendben suhant át a másodpercenként több ezer mű­veleten. "Három hónap ebből - gondolta George -, s bárki a falra mászna tőle."
- Ott van! - kiáltott Chuck, s a völgybe mutatott. - Hát nem szép?
"De mennyire!" - gondolta George A vi­harvert, öreg DC-3 úgy feküdt a kifutópálya végén, mint egy parányi ezüstkereszt. Két óra múlva a szabadság és az épelméjűség felé fogja repíteni őket A gondolat gyönyörűséggel töltötte el. miközben a póni béké­sen baktatott a lejtőn lefelé.
A Himalája gyorsan leszálló éjszakája már majdnem beborította őket. Szerencsére na­gyon jó volt az országút - mert kiépített or­szágutak haladtak erre -, és mindkettőjük­nél volt zseblámpa. A legkisebb veszély sem mutatkozott, csupán a metsző hideg volt kellemetlen. Felettük tisztán tündökölt az ég, az ismerős, barátságos csillagokkal. "Legalább nem kell félni - gondolta George -, hogy a pilóta a légköri viszonyok miatt nem tud majd felszállni: Egyedül ez ag­gasztotta még.
Dudorászni kezdett, de mindjárt abba­hagyta. Ez a sok roppant hegycsúcs, amely körös-körül úgy villogott, mint egy fehér csuklyás szellemhad, nem kedvezett a túl­áradó érzelmeknek. George az órájára pil­lantott
- Egy órán belül oda kell érnünk! - kiál­tott hátra válla fölött Chucknak. Aztán eszé­be jutott még valami. - Vajon végzett-e a számítógép? Körülbelül most van itt az ide­je.
De mert Chuck nem válaszolt, George gyorsan hátrafordult a nyeregben. Alig látta Chuck arcát, egy fehér oválist, amint a mennybolt felé fordult.
- Nézd! - suttogta Chuck, és George fel­pillantott az égre. (Mert mindenben elérke­zik egyszer az utoljára.)
Odafenn szépen, sorban kialudtak a csil­lagok.

Nagy Zoltán fordítása