A francba!
Egész éven át magyaráztam a mániákus struccainak! De ők, fejüket a millenniumi homokba dugva, csak újabb dugókat pukkantanak és még több embriót gyártanak.
Na figyeljenek csak ide!
Félre a konfettivel! Tessék azonnal visszatekerni a szerpentint! Hé, Eiffel-torony, tessék csak kioltani azokat a 2000-ig visszaszámláló mérföldmagas számjegyeket! Az ezredvégi Télapó éppen most karambolozott az üres zsákjával.
És míg ön, nyájas olvasóm, óvja mohó embrióját, hogy kihúzza még egy esztendeig, íme, a jóslataim az új évezred igazi kezdetére, 2001. január 1 jére.
Egyszer arra kértem Edith Headet, Hollywood első számú divattervezőjét, hogy jósolja meg a jövőt.
- Hogyan öltöznek majd az emberek 2033-ban? - kérdeztem.
- Jaj, ne! - mondta. - Ha megígérem, hogy ez vagy az lesz a divat, máris úgy kezdenek öltözni az emberek. A holnap már ma délre betoppan és az ember kezdheti elölről elképzelni a lehetetlent.
- Pusztán a találgatás azt okozná, hogy azon nyomban eljön a holnap?
- Elképzeltük a Holdat, nem? És az Eagle leszállt rá. A Marsra vágytunk - jöttek a Viking kamerái. Vagyis az előrejelzés garantálás. Nos, mit akarsz az univerzumtól? Álmodj valamit, aztán kiáltsd ki hangosan és tisztán, hogy mi az, különben nem lesz több újév. De vigyázz! Könnyen megkaphatod, amit kiáltasz.
Most akkor veszem magamnak a bátorságot, hogy kikiabáljam a jövőnket.
Először is vissza kell kívánni magunkat a Holdra. Űrállomásokat kell építenünk a kemény holdkőzeten, kikerülve a nyitott űr vonzását-taszítását. Hogy miért? Erről majd később.
Közben...
... a harmadik évezred első száz évében néhány tucat új egyetem kerül fel oktatási intézményeink listájára. Nevezzünk meg néhányat. A Sing Sing Egyetem, az Illinois-i Börtön Egyeteme, a San Quentin College, az AU (Alcatraz University).
Fura? Igen, fura, mert új.
2001 után megtanuljuk, amit mindig tudnunk kellett volna: a büntetés nem elég. Az oktatáson keresztül történő megbánás azonban elegendő lehet.
Minden egyes börtöniskola kapujánál a szabadságszobor kérését fogjuk új szavakba önteni: Adjátok nekem üres tudatotokat és haszontalan szenvedélyeiteket, bízzátok rám a gyökértelen önpusztítókat, és legyen minden könyv biblia, szerzetescellákban, hol az emberiséget tanulmányozzák.
És amikor ezek az üres fejek megtelnek értelemmel és a brutális kéz írni tud, legyenek vizsgák, és azok számára, akik végre tudnak olvasni, megértik, amit olvastak, és emlékeznek is rá nyíljanak meg a kapuk, s lehessenek újra szabadok, megbüntetve, de megnemesítve is, fölemelt fővel, s nem térdepelve.
Érdemes megpróbálni.
És most jöjjön egy újabb vágy egy újabb remélt megoldás. Nők legyenek - legalábbis egy időre - a világ valamennyi nemzetének és városának kormányzói! Elég tesztoszteron fűtötte történelmünket a barlangok szájánál megvívott csatáktól kezdve az elégetett alexandriai könyvtáron át a véget nem érő világháborúkig. Ahogy a férfiak pocsék sofőrök (nézzék meg a biztosítási statisztikákat), ugyanúgy pocsék politikusok, akik falánk egójukat dédelgetve elhanyagolják lágyuló agyukat. Nem kell azért a férfiakat a busz hátuljába küldeni, üljenek inkább a sofőr mellett, hogy tanácsokat adhassanak - ki tudná náluk jobban, hogy melyik út vezet rossz felé? Néhány évig miért ne lehetne így? Hadd üljenek a nők a volánnál. De nagyon kérem, ezek ne serkedő izmú machóklónok legyenek, hanem közönséges - azaz rendkívüli! - nők, akik dédelgetni-ápolni-okítani tudják a világot, pontosan úgy, ahogy mindezt naponta látjuk a nőktől. A férfiak a bajban gyakran elhúzzák a csíkot. A nők nem, ők ott maradnak, hogy szétválogassák a poggyászt, megtisztítsák a lelkeket és lecsillapítsák az indulatokat.
Ami természetesen átvezet minket a számítógépekhez, az internethez, az e-mailhez és a széles képernyős faltól falig tévéhez. Az a világ, amelyet a Fahrenheit 451-ben írtam le az ötvenes években, gyorsan közeledik, nem úgy, mint egy expresszvonat, hanem mint az emberi tudat nukleáris katasztrófája. A nőknek át kell venniük a hatalmat, mert a folyton kisfiús játékokat játszó férfiak most már nagyobb kisfiúk nagyobb játékokkal. Lerohannak minket a virtuális realisták, és ha Bill Gates nem is a Nagy Testvér, mindenesetre távoli, tudatküszöb alatt ható unokatestvére. Arra biztatnak bennünket, hogy tranzisztorizáljuk az egész házunkat az álalagsori óvodáktól kezdve az üres főiskolai padlásszobáig, ahonnan képregénydiplomával jönnek ki a végzősök. Amikor tavaly valami vidéki könyvtárban tartottam előadást, láttam, hogy Bill Gates is aláírta a vendégkönyvet, Ezt írtam a neve alá:
"Nekem nincs Windowsom!"
Hogy miből fakad ez az ódivatú, neoluddita reakció? Elvégre nem volnék-e jómagam a jövő igazi lakója, aki a Marson született, a Szaturnusz gyűrűjéről vett lendületet, csészealjakat reptetett? Dehogyisnem. H. G. Wells fattyú fia vagyok, anyám Mary Shelley, nevelőanyám a feminista Mary Wollstonecraft. Ami azt jelenti, hogy én igazán hiszek a jövőben, miközben az internetbuzik éjhosszat gubbasztanak a gépük előtt, szörfölve vagy épp ványadt beszélgetéseket folytatva mindenféle moszkvai mudákokkal és louisianai lükékkel. Korunk elektronikus hímjét csak zavarja a nemi szerve, és azért a jogáért küzd, hogy, örökre beleveszhessen az internetbe. Óránként hívások milliói cikáznak kontinensről kontinensre, negyvenéves könyvelők és ketyeregüzük küldik és fogadják őket, akik vákuumcsöveket és döglött tranzisztorokat próbálnak csereberélni hasonló bangkoki és barcelonai bolondokkal. Hát, így legalább nem ártanak senkinek, és megadják a nőknek a pompás alkalmat a hatalom megragadására, míg az óriáscsecsemők életközepi tébolya megveszekedett zagyvaságokat sugároz a Telstarra, amiktől az majd valami ugarra zuhan. Az én válaszom: kapcsoljanak ki mindent! Járják végig a házukat és húzzák ki a tévé, a rádió, a fax és az e-mailt fröcsögő, internettel a méhében született számítógép zsinórját. Aztán menjenek ki a tornácra egy pohár citromos vodkával, egy füzettel meg egy ceruzával és próbáljanak valóban gondolkodni.
Hogy teszteljük elképzelésemet, ültessenek be egy szobába, ahol van kétszáz ember kétszáz számítógéppel, adjanak egy 2B-s Ticonderoga ceruzát meg egy tízcentes Mohawk Red Indian jegyzettömböt és az egész rohadt bagázst lekörözöm kreatív gondolkodásban.
Néhány évvel ezelőtt jelen voltam egy kongresszuson, amelyet a virtuális realitásról tartottak és olyan emberek vertek részt rajta, akik megjátsszák, mintha baromi okosak lennének, pedig mindegyik egy-egy petárda, ami haszontalanul pukkad szét a szélben. Figyelmeztettem őket, hogy már csak a sürgős agyátültetés segíthet rajtuk. Mivel minden kreációjuk három kanyarral kikötött az ágyéknál, vagy ami még rosszabb, a nagy semminél, könyörögtem, hogy a hamis attrakciók helyett mutassanak végre igazi információt. Tipikus kínai ebéd volt ez, ami után az ember egy óra alatt megéhezik!
Nem kérek több érdektelen tények vattázott semmijéből álló bemutatót (Napóleon ekkor és ekkor született, ekkor és ekkor halt meg), hiszen azt szeretném tudni, hogy ki volt, mi volt, nőért volt. Nem idióta számadatokat akarok, hanem életrajzi analízist és filozófiát.
Gondolkodjon! Valóban villámcsapásnyi gyorsaságú kapcsolatban akar lenni minden Nellie-vel, Neddel és Noodge-dzsal, aki csak él a világegyetemben? Valóban vödör- és tonnaszámra akar e-maileket kapni és valóban zsákszámra akarja küldeni a dögunalmat a barátainak, akik esetleg naivan azt hiszik, megúszhatják ezt a napot a maga ihletett agymenései nélkül? Miért nem lyukaszt inkább át két üres konzervesdobozt, s köti össze őket harminc méter zsineggel, hogy aztán az egyiket a füléhez tartsa, a másikat meg odaadja az utca másik oldalán lakó haverjának, aki egyébként gond nélkül átüvölthetné magának a revelatív elmerengéseit mindenféle konzervdoboz telefon nélkül is. Úgyhogy csinálja inkább az ellenkezőjét, mint kölyökkorában, amikor csak úgy lófráltak a környéken és felébresztették az embereket az óbégatásukkal.
Vegyen példát William Faulknerről, akit egy déli városban elbocsátottak postamesteri állásából, mert nem volt kedve folyton ugrani minden seggfejnek, aki egy kétcentes bélyeget akart venni.
Vegye fel a telefont! Adja meg az esélyt a barátainak, hogy ne válaszoljanak! Használja a kocsiját, menjen látogatóba! De figyelmeztesse Nell nénit és Bob bácsit, hogy legyen idejük benyakalni a ginjüket.
Számítógépes játékok? Családi vetélkedők annak bebizonyítása végett, hogy mindenki ottfelejtette az agyát az édes jó anyjában? Na ja, miért is ne bizonyíthatná be magának, hogy egyetlen éjszaka alatt képes magabiztosan eljutni a bölcsődéből az óvodába.
A laptop mint elalvás előtti társ? A laptopot nem foghatja a karjába, mint egy csecsemőt. A laptop nem adja meg azt az örömet, hogy éjjel találkozhat az ember Bovarynéval, Long John Silverrel vagy Hamlet apjának szellemével. Szórjon sót a laptopja elemeire és nézze, ahogy sisteregnek, mint a csigák. És végre elkezdhet élni! Hívja a macskáját, hogy segítsen megölni a laptop egerét.
Internetes kutatás? Na, ne! Menjen el egy igazi könyvtárba, úszkáljon az idő akváriumában, érintse meg a könyveket, üsse fel a könyveket, szagolja meg a könyveket, csináljon szamárfüleket azokban az átkozott és csodálatos valamikben. Kószáljon a félhomályos polcok között, és bármikor szembejöhet magával Óz vagy a vak Pew A kincses szigetből. Másszon fel a polcokra, mint egy majom. Találkozzon Vernével, aki épp úton van a Holdra, az első serpávai az Everesten vagy Nemo kapitánnyal. Hogy mit csinál itt fent, a Tenger Fenekén? Cipeljen haza tíz könyvet: illatuk, mint a sülő kenyéré, a szemük csillog, a szájuk be nem áll.
Visszatekintve a XX. századra és megígérve, hogy a XXI. jobb lesz, tekintsünk át néhány igazságot.
1900 óta az autó tökéletes diadalt aratott s az autópályák összekötötték egymással a csillogó tengereket. És e találmány nyomán - s persze az utak nyomán, melyek előcsalogatták - felszabadultak a rabszolgák. A déli államokban menekülő mezőgazdasági munkások taposták le a gyapotot. Az autó nélkül és üzemanyaga, a szabadság nélkül nem lett volna Nagy Menekülés. A kristályos és heterodin rádiókon közvetített állásközvetítő műsorok távoli, gyönge hangjai nélkül a zord észak, kelet és nyugat halva született volna. A mozik filmhíradói pedig megmutatták, amit a rádió nem mutathatott meg: arannyal kövezett messzi városokat, narancsligeteket, ahol el lehet rejteni a múltat, s az ember élhet csak a jövőért.
A kikiáltott függetlenség tehetetlenül kushadt, amíg a rádió azt nem mondta az embereknek: "Menj! Szerezz! Légy valaki!" És a filmhíradók bemutatták az országutakat, amelyek olyan frissek voltak még, hogy az abroncs nyomot hagyott az aszfaltban.
Az I. világháború előtti csörgedezés a század közepére hallelujás tülekedéssé változott. A morgolódóknak, akik azt mondják, kezdjük újra a XX. századot, és csináljuk meg jobban, hadd soroljam fel a vívmányainkat:
Dr. Salk vakcinája, amely legyőzte a szülők rettegését a júliustól, mikor gyermeküket megnyomorította vagy megölte a gyermekparalízis.
Az összes többi súlyos, milliókat megtizedelő betegség tömeges elpusztítása. Nincs többé halálos influenza, bárányhimlő, kanyaró, skarlát, tuberkulózis. A tbc visszajött, de majd megint eltűnik.
Hogy mi van a másik serpenyőben? AIDS, szifilisz, gonorrhea. De 2099-re ezeknek is kampec.
Az embereket nem fogják, ismétlem, nem fogják kiónozni az új évezredben. Már vannak ikreink. Ugyan ki akar többet belőlük?
Az összes nagy amerikai várost újjátervezik és újjáépítik. Tudjuk, hogyan kell, és meg is fogjuk csinálni.
Az államok fővárosait nyugodtan át lehet helyezni irokéz, havaszupi és algonkin kaszinórezervátumokba.
Egy indián, avagy bennszülött amerikai (ahogy tetszik) lesz az Egyesült Államok elnöke. Az alelnök pedig egy olyan színes bőrű, akinek az ősei fűtőként dolgoztak mississippii gőzhajókon.
Végre-valahára az oktatást kemény kézitusában kiszabadítják a washingtoni kontárok karmaiból és átadják a helyiek kezébe, akik megmutatják, hogy egyáltalán nem bugrisok. Mint bármelyik épeszű diák, mami és "Tan' kérem" tudja, az oktatás a lehető legközvetlenebb, szemtől szemben történő dialógus. A messzi Washingtonban ücsörgő törpéket sosem sodorja a szél egy tipikus iskola közelébe, belevesznek mindannyian a saját papírhófúvásaikba. Az oktatásnak nem fentről lefelé kell aláereszkednie, hanem lentről kell földuzzadnia. És ebben csak ihletett tanárokra, éber szülőkre és olyan diákokra számíthatunk, akik hónuk alatt ma még ismeretlen könyvekkel mennek az órára, olyanokkal, amiket Canaveralban, a Holdbázison és a marsi New Chicagóban is olvasni fognak az emberek. Mit is mondott Byrd admirális, miközben a Déli-sark felé tartott? "Jules Verne a vezetőm." Arthur C. Clarke, Robert Heinlein, Isaac Asimov és mások, akik az űrben születtek, meg fogják tanítani a nercolvasókat, hogyan és miért olvassanak. Az alapelvük: Élj örökké! S a hirtelen kiegyenesedett hátú diák válasza: "Je-e-e!"
Földhözragadtabb témára váltva, nézzük csak meg ezt az újszülött bohózatszerzőt: a videokazettát. Ez fogja uralni a jövendő valamennyi politikai kampányát. Fölismerve, hogy a közvélemény óránkénti bombázása finanszírozhatatlan, a különböző pártok - jobb- s baloldalon egyaránt - ömleszteni fogják a kazettákat (némelyikben a fény lesz a több, némelyikben a sötétség), hogy elárasszák szemünket, fülünket és szavazásra csábítsák vakon tévelygő mancsunkat. A videokazetták terjesztésében az a legszuperebb, hogy az ember átpasszolhatja a maga hazugságadagját a szomszédnak és figyelheti az ablakát, hogy lejátssza-e, aztán kölcsönkérheti az ő kazettáját, s szörfölő ujjal végigtekerheti azt is a tévéjén. Az ilyen fanfáros-rikácsolós szalagok terjesztését potom pénzből meg lehet oldani, mármint a kábeles és műholdas tévécsatornák sugárzási díjaihoz képest. S az a legjobb benne, hogy a poshadt politikusok fellengzős igazságait meg lehet őrizni az újabb nemzedékeknek, és bármikor újból lejátszhatók késő éjszaka, emlékeztetendő a megszentelt jobb- és baloldalt egynémely fogyatékosságaikra. Mire azok a mankójukat félrehajítva megpróbálják védeni hazugságaikat, de aztán egy jó kis szavazással ki lehet tessékelni őket a balfenéken.
Mindezenközben az űrhajózó nemzetek konföderációja és a határtalan Univerzum megvívja minden idők legnagyobb háborúját, a harmadik világháborút, amely az űr, az idő és az örökkévalóság elleni háború lesz, nem pusztító, hanem teremtő háború, amelynek lesznek ugyan sebesültjei és halottai, de a legtöbben túléljük majd, hogy benépesítsük az eget és idegen bolygókon telepedjünk le. Miután űrállomást építünk a Hold derék, szürke alapkőzetén, ünnepi tűzijátékot küldünk a Marsnak, amelyet immár nemcsak fényképekről ismerünk majd, hisz ott lesznek hús-vér asztronautáink annak a nagy szakadéknak a peremén, amely hosszabb és szélesebb, mint az Egyesült Államok, és mélyen belenézhetünk a tükrébe, hogy újabb jövőket kémleljünk ki.
Egy évekkel ezelőtt megjelent esszémben úgy írtam le a sorsunkat, hogy egy olyan láthatatlan katedrális építőmesterei vagyunk, melyet először csak intuíciónkkal érzékelünk, majd űrhajóinkkal építünk fel. A jövőbe vetett hit építménye ez, melynek a mottója:
Carpe diem - ragadd meg a napot. De ennyi nem elég: légy a dolgok tanúja s ünneplője. Meg fogjuk kérdezni magunktól: miért születtünk erre a Földre, nem tudva még értelmünket a magasba emelni és legyőzni a halált. Mi célból?
Régi kérdés, mely egyre ismétli magát, mint egy imamalom. Miért van az emberiség a Földön, s töpreng a genetika mókás kirakójátékán? A válasz ennyi: az univerzumnak szüksége van rá, hogy nézzük. Nem tud létezni nélkülünk. Ha eltűnünk, a kozmosz is eltűnik.
Egónk nagystílűen hazudva biztat minket kitartásra, a húsunkat rothasztó idő legyőzésére.
Lelkünk köszönetet kiált az univerzumnak, a kozmosznak, Istennek, azért, hogy megszülettünk és létezünk. Imák közepette kell az égbe kiáltanunk ezt a köszönetet.
Az űrutazás tehát nem más, mint hálaadó utazás egy vatikáni-síntó-muszlim-baptista kórussal, mely lepipálja Beethovent, hogy beleremegnek a csillagok.
Látunk, tudunk és kiáltunk hálatelt szívvel, és megmentjük az univerzumot a sötétségtől a látásunkkal, azzal, hogy a lelkünkbe zárjuk, és beszélünk róla ezerféle nyelvünkön. Nem csöndben lépünk az éjszakába át, hanem örömtől tombolva, és nem érjük be kevéssel: a kozmosznak hálánkra hálával kell felelnie.
Alexander Pope a Fürtrablásban ezt így fogalmazza meg:
Lám, aranytavak, elíziumi látvány,
Kristálykupolák és gépek,
bennük angyalok...
Az angyalok és az ördögök a gépekben mi leszünk, vagy úton az ítéletnap felé, vagy száguldva a mennybe és ennek a mennynek a neve Hold, Mars és az egész univerzum, mely mégis oly kicsiny, hogy befészkelődik az emberi szívbe, de oly nagy egyszersmind, hogy szétrobbantja az emberi lelket.
És a harmadik évezred végén vajon mi lesz?
Addigra teli lesz lábnyomainkkal a Hold, letelepszünk a Marson, és a Szaturnusz gyűrűjéről startolva elindulunk, hogy kinyújtsuk kezünket és megérintsünk egy remélt világot, mely az Alfa Centauri körül kering.
Ezt fogjuk tenni, hogy elültessük az univerzumban a jót és a rosszat, a reményt és a kétségbeesést, s magunkkal visszük Hitler emlékét és Krisztus ígéretét. Megcáfoljuk az öreg Shakespeare kifakadását, hogy csupáncsak zengő tombolás vagyunk, melynek semmi értelme nincs. Zengő tombolásunknak igenis lesz értelme. Egy néma univerzum beszél, mert mi beszélünk. Egy néma univerzum lát, mert mi látunk. Egy tudatlan univerzum tud, mert mi tudunk.
Ki mondja ezt? Én mondom.
És ezért mondani fogod te is, meg a gyerekeidnek a gyerekeinek a gyerekei.
Túléljük a háborút, és harsány szóval magunknak követeljük az univerzumot.
És vagy örökké fogunk élni, vagy egymillió évig. Bármelyik is jön el előbb.
M. Nagy Miklós fordítása (Playboy 2000. január)
1 megjegyzés:
Ismét egy csemege! Köszönjük!
Lassan hozzád járok olvasni!
Nem kell a sok vacak között kotorászni,te frissen szállítod,a jobbnál, jobb agykisímító
alkotásokat!
Megjegyzés küldése