Isaac Asimov: A pokol tüze

Az egybegyűltek izgatottan sustorogtak, mint egy új színházi bemutató első közönsége. Csupán egy maroknyi tudóscsapatot hívtak meg, a hadvezetés legjavát, néhány kongresszusi képviselőt és egy-két újságírót.
Alvin Horner, a Kontinentális Hírügynökség washingtoni irodájának tudósítója a Los Alamosból érkezett Joseph Vincenzo mellett foglalt helyet.
— Most aztán biztos tanulhatunk valamit — szólt oda szomszédjának.
Vincenzo végigmérte bifokális szemüvege mögül.
— A lényeget itt nem láthatja meg — mondta.
Horner a homlokát ráncolta. Első ízben készültek szuperlassított filmen bemutatni egy atomrobbanást. Speciális lencsékkel, melyek hihetetlenül gyorsan váltogatták irányított polaritásukat, sikerült az eseményről milliárdod-másodpercenként egy-egy felvételt készíteni. A robbantásra előző nap került sor. Most a felvételek hihetetlen részletességgel tárják majd fel a történteket.
— Ön szerint nem lesz belőle semmi? — kérdezte Horner.
Vincenzo elkínzott képet vágott.
— Dehogynem. Leteszteltük már a berendezést. A lényeg azonban...
— Mi?
— Ezek a bombák az emberiség halálos ítéletét hordozzák. Ezt nem vagyunk képesek megérteni. — Vincenzo a többiek felé bólintott. — Nézzen végig ezeken az embereken. Izgatottak és lelkesek, de egyikük sem fél.
— Tisztában vannak a veszéllyel — nyugtatta meg az újságíró. — És higgye el, félnek.
— De nem eléggé — felelte a tudós. — Láttam embereket, akik végignézték, hogy egy hidrogénbomba eltöröl egy szigetet a föld színéről, aztán hazamentek, és nyugodtan lefeküdtek aludni. Mert ilyenek vagyunk mi. Évezredeken át riogattak bennünket a prédikátorok a pokol tüzével, mégsem értek el semmit.
— A pokol tüze... Ön vallásos, uram?
— Amit tegnap látott, az maga volt a pokol tüze. Egy atombomba, ha fölrobban, az maga a pokol. Szó szerint.
Hornernek hirtelen elege lett. Fölállt, és új helyet keresett magának, de közben, nyugtalanul figyelte az egybegyűlteket. Vajon valóban félnek? Vajon tartanak egyáltalán a pokol tüzétől? Nem úgy tűnt neki.
Eloltották a fényeket, és a vetítő beindult. A képernyőn ott magasodott szikáran a robbantótorony. A közönség feszült némaságban várt.
Aztán egy fénypont jelent meg a torony csúcsán, egy ragyogó, égő pötty, mely lassan, lustán nyújtózkodni kezdett erre is, arra is, bizonytalan fény-árnyék alakzatokat öltve magára, és végül ovális formába rendeződött.
Egy ember fojtottan fölkiáltott, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Rekedt hangzavar töltötte be a helyiséget, aztán váratlanul helyreállt a csönd. Horner szinte kézzelfoghatóan érezte a félelmet, szájában a rémület ízét; ereiben megfagyott a vér.

Az ovális tűzlabdából hajtások nőttek ki, majd egy pillanatra az egész mozdulatlanná dermedt, hogy aztán annál sebesebben terjeszkedhessen szét egyszínű ragyogó gömb formájában.
Abban az egy kővé vált pillanatban a tűzgolyón szemszerű sötét pontok tűntek föl, halvány vonalakból két keskeny, izzó szemöldök rajzolódott ki, V-alakban a homlokba hulló haj, egy fölfelé görbülő száj, mely vadul kacagva fürdött a pokol tüzében... és végül két szarv.

Megjelent: Holnap történt c. novelláskötet, Szukits kiadó, 2000