Örkény István: Néhány perc külpolitika

Már végigjártam a környék tüzelőtelepeit, elmentem a csúzdára is, de
eredménytelenül. Manapság minden beszerzés nehéz. Aztán valaki ajánlott egy
külvárosi pincét, melynek életrevaló és mozgékony vezetője állítólag bármilyen
tüzelőfajtát elő tud keríteni, föltéve, hogy az ember visz egy kis rumot.
Venni se kellett; volt otthon rumunk, méghozzá valódi kubai. Megtaláltam a
pincét, ahová nyolc lépcsőn kellett lemenni. Még félúton se voltam,
aktatáskámmal a rummal, amikor lentről felkiáltott egy férfi:
- Német demokratikus brikettünk nincs!
Lementem, köszöntem, kipakoltam a rumot a szénporos bádogasztalra.
- Arra nekem nincs is szükségem - mondtam.
- Hanem mit tetszik parancsolni? - érdeklődött a vezető, egy futó pillantást
vetve a rumra.
- Én egy kis hasadóanyagot szeretnék venni - mondtam.
Eddig akármerre jártam, mindenütt kerek perec megmondták: nincs. De ő
közelebb lépett a rumhoz, elolvasta a feliratot, elnézte a cimkére rajzolt
cukornádat, aztán így szólt:
- Hát egy kis uránszurokércet talán össze tudok kaparni.
Ezen nevetni kellett.
- Maga jópofa! - mondtam neki. - Mit képzel rólam? Hogy majd otthon, egy
teakonyhában nekiállok házilag dúsítani?
Fogtam a rumosüveget, visszaraktam az aktatáskába, amitől a szenes mindjárt
engedékenyebb lett.
- Nem kell azért rögtön elrohanni. Szíveskedjék pontosan elmondani, mi
tetszik, és aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni.
Mintha nem tudná - gondoltam -, de azért szép türelmesen elmagyaráztam, hogy
a szokásos atomtöltetre, vagyis nagy tisztaságú Uránium 233 izotópra van
szükségem.
- Persze, ha nincs - tettem hozzá -, akkor egy kis Plutónium 239 is megteszi.
Újra elővettem a rumot, és visszatettem a szénporos bádogasztalra. Nem
szóltam semmit.
Szólni ő se szólt, csak hátravitte az üveget, és betette egy rozoga
iratszekrénybe. Minek annyit beszélni? E némajátékkal kölcsönösen elmondtuk
egymásnak, hogy az ügyletet nyélbe ütöttük, most már csak a forma kedvéért
akadékoskodott a szenes.
- Ha szabad kérdeznem - érdeklődött -, hordozórakétája már van?
- Van - mondtam kurtán.
Nem mentem bele a részletekbe. Ha elmondanám, mennyi utánjárásomba került,
amíg rátaláltam arra a bizonyos csillaghegyi kisipari szövetkezetre, ahol -
persze nem egy üveg rum, hanem egy angol mechanikus pianínó és hat vég
lepedővászon szétosztogatása árán! - nagy nehezen összefusiztak egy közepes
hatósugarú rakétát, ezzel csak fölverném a hasadóanyag árát. Számításom bevált.
A szenes meglepően olcsó árat mondott, s én leszámoltam a pénzt a
bádogasztalra.
- Valami edényt hozott? - kérdezte?
- Nincs nálam semmi.
- Akkor két forint üvegbetétet kérek.
Kifizettem az üvegbetétet.
- Dugója nincs? - kérdezte.
Dugóm se volt.
Felsóhajtott. Aztán széthasított egy újságlapot, összecsavarta, s úgy-ahogy
bedugaszolt vele egy piszkos parádivizes üveget. Abból a rozzant szekrényből
vette elő, ahova a rumot dugta az előbb.
- Becsomagoljam?
- Nem szükséges - mondtam.
- Legyen máskor is szerencsém - mondta a szenes, és előzékenyen felkísért a
lépcsőn. Ott megkérdezte:
- Remélem, békés célokat szolgál?
- Az csak természetes - mondtam.
- Csak mert olyan nagy viccmesternek látszik - mondta, és megfenyegetett az
ujjával.

Szüzanyám már csütörtök van és nem postoltam sok napja. :-(

Újra itt. Csak bejelentkezek.

Hambi

X-perience

Újra itt. Nem szoktam ilyent, de most legyen egy kis modern zene - na jó, '96-os. És nem kizárólag a vörös hajú csaj miatt. :)

Ugyanez HQ minőségben.

I am waiting for the night
Drifting away
On the waves of my dreams
To another day
I am standing on the hill
And beyond the clouds
The wind is blowing still
And catching my doubts

A neverending dream
A dream of you
I believe I receive
A sign of you
Tonight I wanna hide my feelings too
As you do
And I wanna be with you.

I am hunting all the night
The slave to my dream
An illustrated scene
Ascents in the stream
We're playing full of vice
Our emotional game
I'm turning off my eyes
For hiding my shame.

A neverending dream
A dream of you
I believe I receive
A sign of you
Tonight I wanna hide my feelings too
As you do
And I wanna be with you.

I am watching all the flowers
Dying away
In heated breath of life
At the dawning day
I am waking up in spring
And kissing your face
A sweaty burning thing
I feel you embrace.

A neverending dream
A dream of you
I believe I receive
A sign of you
Tonight I wanna hide my feelings too
As you do
And I wanna be with you.

Viccek

Újra itt. Olvassátok el az Oroszország blogon a Putyinos vicceket :) be kell halni rajtuk... :D

Újra itt. Továbbra sem tudom elképzelni combfixben... :-)))

Orion űrhajó

Hát nem aranyosak? :) Gyerekkorom nagy kedvence volt... :)

Itt vagyok ám, csak családilag valami gyomorvírus-fertőzésben szenvedünk tegnap óta, így kiss kedvetlen vagyok :(

Ray Bradbury: Városok a Holdon

Pokoli dühös vagyok, és teli a hócipőm! Bocsássák meg nekem, hogy kölcsönvettem Peter Finch kifakadását a Hálózatból. De komolyan, teli a hócipőm. Éspedig azért, mert 1999. december 31-én a hiszékeny korcsok tömege a gigáját öntözve és önmagát ünnepelve azt fogja rikoltozni: "Boldog XXI. századot!" Félmilliárd pezsgőskoktélt fognak felhajtani azok az agyalágyultak, akik zsúfolásig megtöltik majd a párizsi, New York-i és Las Vegas-i szállodákat, hogy siettessék az új évezred eljövetelét, miközben azt hiszik, hogy feleségeik már méhükben hordozzák az első XXI. századi babákat.
A francba!
Egész éven át magyaráztam a mániákus struccainak! De ők, fejüket a millenniumi homokba dugva, csak újabb dugókat pukkantanak és még több embriót gyártanak.
Na figyeljenek csak ide!
Félre a konfettivel! Tessék azonnal visszatekerni a szerpentint! Hé, Eiffel-torony, tessék csak kioltani azokat a 2000-ig visszaszámláló mérföldmagas számjegyeket! Az ezredvégi Télapó éppen most karambolozott az üres zsákjával.
És míg ön, nyájas olvasóm, óvja mohó embrióját, hogy kihúzza még egy esztendeig, íme, a jóslataim az új évezred igazi kezdetére, 2001. január 1 jére.
Egyszer arra kértem Edith Headet, Hollywood első számú divattervezőjét, hogy jósolja meg a jövőt.
- Hogyan öltöznek majd az emberek 2033-ban? - kérdeztem.
- Jaj, ne! - mondta. - Ha megígérem, hogy ez vagy az lesz a divat, máris úgy kezdenek öltözni az emberek. A holnap már ma délre betoppan és az ember kezdheti elölről elképzelni a lehetetlent.
- Pusztán a találgatás azt okozná, hogy azon nyomban eljön a holnap?
- Elképzeltük a Holdat, nem? És az Eagle leszállt rá. A Marsra vágytunk - jöttek a Viking kamerái. Vagyis az előrejelzés garantálás. Nos, mit akarsz az univerzumtól? Álmodj valamit, aztán kiáltsd ki hangosan és tisztán, hogy mi az, különben nem lesz több újév. De vigyázz! Könnyen megkaphatod, amit kiáltasz.
Most akkor veszem magamnak a bátorságot, hogy kikiabáljam a jövőnket.
Először is vissza kell kívánni magunkat a Holdra. Űrállomásokat kell építenünk a kemény holdkőzeten, kikerülve a nyitott űr vonzását-taszítását. Hogy miért? Erről majd később.
Közben...
... a harmadik évezred első száz évében néhány tucat új egyetem kerül fel oktatási intézményeink listájára. Nevezzünk meg néhányat. A Sing Sing Egyetem, az Illinois-i Börtön Egyeteme, a San Quentin College, az AU (Alcatraz University).
Fura? Igen, fura, mert új.
2001 után megtanuljuk, amit mindig tudnunk kellett volna: a büntetés nem elég. Az oktatáson keresztül történő megbánás azonban elegendő lehet.
Minden egyes börtöniskola kapujánál a szabadságszobor kérését fogjuk új szavakba önteni: Adjátok nekem üres tudatotokat és haszontalan szenvedélyeiteket, bízzátok rám a gyökértelen önpusztítókat, és legyen minden könyv biblia, szerzetescellákban, hol az emberiséget tanulmányozzák.
És amikor ezek az üres fejek megtelnek értelemmel és a brutális kéz írni tud, legyenek vizsgák, és azok számára, akik végre tudnak olvasni, megértik, amit olvastak, és emlékeznek is rá nyíljanak meg a kapuk, s lehessenek újra szabadok, megbüntetve, de megnemesítve is, fölemelt fővel, s nem térdepelve.
Érdemes megpróbálni.
És most jöjjön egy újabb vágy egy újabb remélt megoldás. Nők legyenek - legalábbis egy időre - a világ valamennyi nemzetének és városának kormányzói! Elég tesztoszteron fűtötte történelmünket a barlangok szájánál megvívott csatáktól kezdve az elégetett alexandriai könyvtáron át a véget nem érő világháborúkig. Ahogy a férfiak pocsék sofőrök (nézzék meg a biztosítási statisztikákat), ugyanúgy pocsék politikusok, akik falánk egójukat dédelgetve elhanyagolják lágyuló agyukat. Nem kell azért a férfiakat a busz hátuljába küldeni, üljenek inkább a sofőr mellett, hogy tanácsokat adhassanak - ki tudná náluk jobban, hogy melyik út vezet rossz felé? Néhány évig miért ne lehetne így? Hadd üljenek a nők a volánnál. De nagyon kérem, ezek ne serkedő izmú machóklónok legyenek, hanem közönséges - azaz rendkívüli! - nők, akik dédelgetni-ápolni-okítani tudják a világot, pontosan úgy, ahogy mindezt naponta látjuk a nőktől. A férfiak a bajban gyakran elhúzzák a csíkot. A nők nem, ők ott maradnak, hogy szétválogassák a poggyászt, megtisztítsák a lelkeket és lecsillapítsák az indulatokat.
Ami természetesen átvezet minket a számítógépekhez, az internethez, az e-mailhez és a széles képernyős faltól falig tévéhez. Az a világ, amelyet a Fahrenheit 451-ben írtam le az ötvenes években, gyorsan közeledik, nem úgy, mint egy expresszvonat, hanem mint az emberi tudat nukleáris katasztrófája. A nőknek át kell venniük a hatalmat, mert a folyton kisfiús játékokat játszó férfiak most már nagyobb kisfiúk nagyobb játékokkal. Lerohannak minket a virtuális realisták, és ha Bill Gates nem is a Nagy Testvér, mindenesetre távoli, tudatküszöb alatt ható unokatestvére. Arra biztatnak bennünket, hogy tranzisztorizáljuk az egész házunkat az álalagsori óvodáktól kezdve az üres főiskolai padlásszobáig, ahonnan képregénydiplomával jönnek ki a végzősök. Amikor tavaly valami vidéki könyvtárban tartottam előadást, láttam, hogy Bill Gates is aláírta a vendégkönyvet, Ezt írtam a neve alá:
"Nekem nincs Windowsom!"
Hogy miből fakad ez az ódivatú, neoluddita reakció? Elvégre nem volnék-e jómagam a jövő igazi lakója, aki a Marson született, a Szaturnusz gyűrűjéről vett lendületet, csészealjakat reptetett? Dehogyisnem. H. G. Wells fattyú fia vagyok, anyám Mary Shelley, nevelőanyám a feminista Mary Wollstonecraft. Ami azt jelenti, hogy én igazán hiszek a jövőben, miközben az internetbuzik éjhosszat gubbasztanak a gépük előtt, szörfölve vagy épp ványadt beszélgetéseket folytatva mindenféle moszkvai mudákokkal és louisianai lükékkel. Korunk elektronikus hímjét csak zavarja a nemi szerve, és azért a jogáért küzd, hogy, örökre beleveszhessen az internetbe. Óránként hívások milliói cikáznak kontinensről kontinensre, negyvenéves könyvelők és ketyeregüzük küldik és fogadják őket, akik vákuumcsöveket és döglött tranzisztorokat próbálnak csereberélni hasonló bangkoki és barcelonai bolondokkal. Hát, így legalább nem ártanak senkinek, és megadják a nőknek a pompás alkalmat a hatalom megragadására, míg az óriáscsecsemők életközepi tébolya megveszekedett zagyvaságokat sugároz a Telstarra, amiktől az majd valami ugarra zuhan. Az én válaszom: kapcsoljanak ki mindent! Járják végig a házukat és húzzák ki a tévé, a rádió, a fax és az e-mailt fröcsögő, internettel a méhében született számítógép zsinórját. Aztán menjenek ki a tornácra egy pohár citromos vodkával, egy füzettel meg egy ceruzával és próbáljanak valóban gondolkodni.
Hogy teszteljük elképzelésemet, ültessenek be egy szobába, ahol van kétszáz ember kétszáz számítógéppel, adjanak egy 2B-s Ticonderoga ceruzát meg egy tízcentes Mohawk Red Indian jegyzettömböt és az egész rohadt bagázst lekörözöm kreatív gondolkodásban.
Néhány évvel ezelőtt jelen voltam egy kongresszuson, amelyet a virtuális realitásról tartottak és olyan emberek vertek részt rajta, akik megjátsszák, mintha baromi okosak lennének, pedig mindegyik egy-egy petárda, ami haszontalanul pukkad szét a szélben. Figyelmeztettem őket, hogy már csak a sürgős agyátültetés segíthet rajtuk. Mivel minden kreációjuk három kanyarral kikötött az ágyéknál, vagy ami még rosszabb, a nagy semminél, könyörögtem, hogy a hamis attrakciók helyett mutassanak végre igazi információt. Tipikus kínai ebéd volt ez, ami után az ember egy óra alatt megéhezik!
Nem kérek több érdektelen tények vattázott semmijéből álló bemutatót (Napóleon ekkor és ekkor született, ekkor és ekkor halt meg), hiszen azt szeretném tudni, hogy ki volt, mi volt, nőért volt. Nem idióta számadatokat akarok, hanem életrajzi analízist és filozófiát.
Gondolkodjon! Valóban villámcsapásnyi gyorsaságú kapcsolatban akar lenni minden Nellie-vel, Neddel és Noodge-dzsal, aki csak él a világegyetemben? Valóban vödör- és tonnaszámra akar e-maileket kapni és valóban zsákszámra akarja küldeni a dögunalmat a barátainak, akik esetleg naivan azt hiszik, megúszhatják ezt a napot a maga ihletett agymenései nélkül? Miért nem lyukaszt inkább át két üres konzervesdobozt, s köti össze őket harminc méter zsineggel, hogy aztán az egyiket a füléhez tartsa, a másikat meg odaadja az utca másik oldalán lakó haverjának, aki egyébként gond nélkül átüvölthetné magának a revelatív elmerengéseit mindenféle konzervdoboz telefon nélkül is. Úgyhogy csinálja inkább az ellenkezőjét, mint kölyökkorában, amikor csak úgy lófráltak a környéken és felébresztették az embereket az óbégatásukkal.
Vegyen példát William Faulknerről, akit egy déli városban elbocsátottak postamesteri állásából, mert nem volt kedve folyton ugrani minden seggfejnek, aki egy kétcentes bélyeget akart venni.
Vegye fel a telefont! Adja meg az esélyt a barátainak, hogy ne válaszoljanak! Használja a kocsiját, menjen látogatóba! De figyelmeztesse Nell nénit és Bob bácsit, hogy legyen idejük benyakalni a ginjüket.
Számítógépes játékok? Családi vetélkedők annak bebizonyítása végett, hogy mindenki ottfelejtette az agyát az édes jó anyjában? Na ja, miért is ne bizonyíthatná be magának, hogy egyetlen éjszaka alatt képes magabiztosan eljutni a bölcsődéből az óvodába.
A laptop mint elalvás előtti társ? A laptopot nem foghatja a karjába, mint egy csecsemőt. A laptop nem adja meg azt az örömet, hogy éjjel találkozhat az ember Bovarynéval, Long John Silverrel vagy Hamlet apjának szellemével. Szórjon sót a laptopja elemeire és nézze, ahogy sisteregnek, mint a csigák. És végre elkezdhet élni! Hívja a macskáját, hogy segítsen megölni a laptop egerét.
Internetes kutatás? Na, ne! Menjen el egy igazi könyvtárba, úszkáljon az idő akváriumában, érintse meg a könyveket, üsse fel a könyveket, szagolja meg a könyveket, csináljon szamárfüleket azokban az átkozott és csodálatos valamikben. Kószáljon a félhomályos polcok között, és bármikor szembejöhet magával Óz vagy a vak Pew A kincses szigetből. Másszon fel a polcokra, mint egy majom. Találkozzon Vernével, aki épp úton van a Holdra, az első serpávai az Everesten vagy Nemo kapitánnyal. Hogy mit csinál itt fent, a Tenger Fenekén? Cipeljen haza tíz könyvet: illatuk, mint a sülő kenyéré, a szemük csillog, a szájuk be nem áll.
Visszatekintve a XX. századra és megígérve, hogy a XXI. jobb lesz, tekintsünk át néhány igazságot.
1900 óta az autó tökéletes diadalt aratott s az autópályák összekötötték egymással a csillogó tengereket. És e találmány nyomán - s persze az utak nyomán, melyek előcsalogatták - felszabadultak a rabszolgák. A déli államokban menekülő mezőgazdasági munkások taposták le a gyapotot. Az autó nélkül és üzemanyaga, a szabadság nélkül nem lett volna Nagy Menekülés. A kristályos és heterodin rádiókon közvetített állásközvetítő műsorok távoli, gyönge hangjai nélkül a zord észak, kelet és nyugat halva született volna. A mozik filmhíradói pedig megmutatták, amit a rádió nem mutathatott meg: arannyal kövezett messzi városokat, narancsligeteket, ahol el lehet rejteni a múltat, s az ember élhet csak a jövőért.
A kikiáltott függetlenség tehetetlenül kushadt, amíg a rádió azt nem mondta az embereknek: "Menj! Szerezz! Légy valaki!" És a filmhíradók bemutatták az országutakat, amelyek olyan frissek voltak még, hogy az abroncs nyomot hagyott az aszfaltban.
Az I. világháború előtti csörgedezés a század közepére hallelujás tülekedéssé változott. A morgolódóknak, akik azt mondják, kezdjük újra a XX. századot, és csináljuk meg jobban, hadd soroljam fel a vívmányainkat:
Dr. Salk vakcinája, amely legyőzte a szülők rettegését a júliustól, mikor gyermeküket megnyomorította vagy megölte a gyermekparalízis.
Az összes többi súlyos, milliókat megtizedelő betegség tömeges elpusztítása. Nincs többé halálos influenza, bárányhimlő, kanyaró, skarlát, tuberkulózis. A tbc visszajött, de majd megint eltűnik.
Hogy mi van a másik serpenyőben? AIDS, szifilisz, gonorrhea. De 2099-re ezeknek is kampec.
Az embereket nem fogják, ismétlem, nem fogják kiónozni az új évezredben. Már vannak ikreink. Ugyan ki akar többet belőlük?
Az összes nagy amerikai várost újjátervezik és újjáépítik. Tudjuk, hogyan kell, és meg is fogjuk csinálni.
Az államok fővárosait nyugodtan át lehet helyezni irokéz, havaszupi és algonkin kaszinórezervátumokba.
Egy indián, avagy bennszülött amerikai (ahogy tetszik) lesz az Egyesült Államok elnöke. Az alelnök pedig egy olyan színes bőrű, akinek az ősei fűtőként dolgoztak mississippii gőzhajókon.
Végre-valahára az oktatást kemény kézitusában kiszabadítják a washingtoni kontárok karmaiból és átadják a helyiek kezébe, akik megmutatják, hogy egyáltalán nem bugrisok. Mint bármelyik épeszű diák, mami és "Tan' kérem" tudja, az oktatás a lehető legközvetlenebb, szemtől szemben történő dialógus. A messzi Washingtonban ücsörgő törpéket sosem sodorja a szél egy tipikus iskola közelébe, belevesznek mindannyian a saját papírhófúvásaikba. Az oktatásnak nem fentről lefelé kell aláereszkednie, hanem lentről kell földuzzadnia. És ebben csak ihletett tanárokra, éber szülőkre és olyan diákokra számíthatunk, akik hónuk alatt ma még ismeretlen könyvekkel mennek az órára, olyanokkal, amiket Canaveralban, a Holdbázison és a marsi New Chicagóban is olvasni fognak az emberek. Mit is mondott Byrd admirális, miközben a Déli-sark felé tartott? "Jules Verne a vezetőm." Arthur C. Clarke, Robert Heinlein, Isaac Asimov és mások, akik az űrben születtek, meg fogják tanítani a nercolvasókat, hogyan és miért olvassanak. Az alapelvük: Élj örökké! S a hirtelen kiegyenesedett hátú diák válasza: "Je-e-e!"
Földhözragadtabb témára váltva, nézzük csak meg ezt az újszülött bohózatszerzőt: a videokazettát. Ez fogja uralni a jövendő valamennyi politikai kampányát. Fölismerve, hogy a közvélemény óránkénti bombázása finanszírozhatatlan, a különböző pártok - jobb- s baloldalon egyaránt - ömleszteni fogják a kazettákat (némelyikben a fény lesz a több, némelyikben a sötétség), hogy elárasszák szemünket, fülünket és szavazásra csábítsák vakon tévelygő mancsunkat. A videokazetták terjesztésében az a legszuperebb, hogy az ember átpasszolhatja a maga hazugságadagját a szomszédnak és figyelheti az ablakát, hogy lejátssza-e, aztán kölcsönkérheti az ő kazettáját, s szörfölő ujjal végigtekerheti azt is a tévéjén. Az ilyen fanfáros-rikácsolós szalagok terjesztését potom pénzből meg lehet oldani, mármint a kábeles és műholdas tévécsatornák sugárzási díjaihoz képest. S az a legjobb benne, hogy a poshadt politikusok fellengzős igazságait meg lehet őrizni az újabb nemzedékeknek, és bármikor újból lejátszhatók késő éjszaka, emlékeztetendő a megszentelt jobb- és baloldalt egynémely fogyatékosságaikra. Mire azok a mankójukat félrehajítva megpróbálják védeni hazugságaikat, de aztán egy jó kis szavazással ki lehet tessékelni őket a balfenéken.
Mindezenközben az űrhajózó nemzetek konföderációja és a határtalan Univerzum megvívja minden idők legnagyobb háborúját, a harmadik világháborút, amely az űr, az idő és az örökkévalóság elleni háború lesz, nem pusztító, hanem teremtő háború, amelynek lesznek ugyan sebesültjei és halottai, de a legtöbben túléljük majd, hogy benépesítsük az eget és idegen bolygókon telepedjünk le. Miután űrállomást építünk a Hold derék, szürke alapkőzetén, ünnepi tűzijátékot küldünk a Marsnak, amelyet immár nemcsak fényképekről ismerünk majd, hisz ott lesznek hús-vér asztronautáink annak a nagy szakadéknak a peremén, amely hosszabb és szélesebb, mint az Egyesült Államok, és mélyen belenézhetünk a tükrébe, hogy újabb jövőket kémleljünk ki.
Egy évekkel ezelőtt megjelent esszémben úgy írtam le a sorsunkat, hogy egy olyan láthatatlan katedrális építőmesterei vagyunk, melyet először csak intuíciónkkal érzékelünk, majd űrhajóinkkal építünk fel. A jövőbe vetett hit építménye ez, melynek a mottója:
Carpe diem - ragadd meg a napot. De ennyi nem elég: légy a dolgok tanúja s ünneplője. Meg fogjuk kérdezni magunktól: miért születtünk erre a Földre, nem tudva még értelmünket a magasba emelni és legyőzni a halált. Mi célból?
Régi kérdés, mely egyre ismétli magát, mint egy imamalom. Miért van az emberiség a Földön, s töpreng a genetika mókás kirakójátékán? A válasz ennyi: az univerzumnak szüksége van rá, hogy nézzük. Nem tud létezni nélkülünk. Ha eltűnünk, a kozmosz is eltűnik.
Egónk nagystílűen hazudva biztat minket kitartásra, a húsunkat rothasztó idő legyőzésére.
Lelkünk köszönetet kiált az univerzumnak, a kozmosznak, Istennek, azért, hogy megszülettünk és létezünk. Imák közepette kell az égbe kiáltanunk ezt a köszönetet.
Az űrutazás tehát nem más, mint hálaadó utazás egy vatikáni-síntó-muszlim-baptista kórussal, mely lepipálja Beethovent, hogy beleremegnek a csillagok.
Látunk, tudunk és kiáltunk hálatelt szívvel, és megmentjük az univerzumot a sötétségtől a látásunkkal, azzal, hogy a lelkünkbe zárjuk, és beszélünk róla ezerféle nyelvünkön. Nem csöndben lépünk az éjszakába át, hanem örömtől tombolva, és nem érjük be kevéssel: a kozmosznak hálánkra hálával kell felelnie.
Alexander Pope a Fürtrablásban ezt így fogalmazza meg:

Lám, aranytavak, elíziumi látvány,
Kristálykupolák és gépek,
bennük angyalok...

Az angyalok és az ördögök a gépekben mi leszünk, vagy úton az ítéletnap felé, vagy száguldva a mennybe és ennek a mennynek a neve Hold, Mars és az egész univerzum, mely mégis oly kicsiny, hogy befészkelődik az emberi szívbe, de oly nagy egyszersmind, hogy szétrobbantja az emberi lelket.
És a harmadik évezred végén vajon mi lesz?
Addigra teli lesz lábnyomainkkal a Hold, letelepszünk a Marson, és a Szaturnusz gyűrűjéről startolva elindulunk, hogy kinyújtsuk kezünket és megérintsünk egy remélt világot, mely az Alfa Centauri körül kering.
Ezt fogjuk tenni, hogy elültessük az univerzumban a jót és a rosszat, a reményt és a kétségbeesést, s magunkkal visszük Hitler emlékét és Krisztus ígéretét. Megcáfoljuk az öreg Shakespeare kifakadását, hogy csupáncsak zengő tombolás vagyunk, melynek semmi értelme nincs. Zengő tombolásunknak igenis lesz értelme. Egy néma univerzum beszél, mert mi beszélünk. Egy néma univerzum lát, mert mi látunk. Egy tudatlan univerzum tud, mert mi tudunk.
Ki mondja ezt? Én mondom.
És ezért mondani fogod te is, meg a gyerekeidnek a gyerekeinek a gyerekei.
Túléljük a háborút, és harsány szóval magunknak követeljük az univerzumot.
És vagy örökké fogunk élni, vagy egymillió évig. Bármelyik is jön el előbb.

M. Nagy Miklós fordítása (Playboy 2000. január) 

Itt vagyok ám, csak pocsék a kedvem, nincs hangulatom írni...

Szülinap

....valamint ezúton kívánunk boldog születésnapot minden Diojoe nevű kedves olvasónknak.

Boldog szülinapot! :)

Igazság a nagylábúról

Sapporo

Újra itt. Most jött szembe ez a fotó az egyik régebbi kocsimról. Milyen jó gép volt ez... mármint konstrukcióilag, kényelemben, szolgáltatásokban - mert különben rengeteget szívtam ezzel is, annyira leépült állapotban volt. :( De legalább szép. :)

Isaac Asimov: Csillagfény (Sévoldnak ajánlva :) )

Arthur Trent elég tisztán hallotta őket. A feszült, dühös hang ordított a fejhallgatóban:
- Trent! Nem lóghat meg. Két órán belül meghatározzuk a pályáját és ha ellenáll, szétlőjük!
Trent mosolygott és nem szólt semmit. Nem volt fegyvere, de nem kellett harcolnia. Jóval a két óra letelte előtt a hajó megteszi az Ugrást a hipertéren át és sosem fogják megtalálni. Majdnem egy kiló kirillium van nála, elegendő robotok ezrei agypályájának építéséhez. Ennyiért a Galaktika bármelyik világán tízmillió értékű hitelt kaphat - és semmi kérdezősködés.
Az egészet az öreg Brennmeyer tervelte ki. Több mint harminc évig dolgozott rajta. Ez volt az életműve.
- Ez a menekülés útja, fiatalember - mondta neki. - Ezért van magára szükségem. Maga fel tud szállni egy hajóval, én nem.
- Nem jó a hajót az űrbe juttatni, Mr. Brennmeyer - ellenkezett Trent. - Fél nap alatt elkapnak.
- Nem - mondta határozottan Brennmeyer -, ha végrehajtjuk az Ugrást. Nem, ha eltűnünk a hipertéren át és fényévekkel odébb kerülünk elő.
- Az Ugrás előkészítése fél napig tart, de még ha meg is csináljuk, a rendőrség valamennyi csillagrendszert riasztja.
- Nem, Trent - az öregember keze remegő izgalommal kulcsolódott az övére -, valamennyit nem, csak egy tucatnyit itt a közelben. A Galaktika nagy és az elmúlt ötvenezer évben a telepesek elvesztették egymással a kapcsolatot.
Lelkesen beszélt, ahogy megfestette a képet; olyan most a Galaktika, mint az ember származási bolygója volt - Földnek hívták - a történelem előtti időkben. Az emberek szétszórtan éltek a különböző kontinenseken, de mindegyik csoport csak a közvetlen környezetét ismerte.
- Ha találomra hajtjuk végre az Ugrást - mondta Brennmeyer -, akárhová eljuthatunk, akár ötvenezer fényévre is, és nincs több esélyük, hogy megtaláljanak, mint egy kavicsot a meteorrajban.
Trent a fejét rázta.
- És mi sem találjuk meg magunkat. Halvány gőzünk sem lesz, hogy jutunk el egy lakott bolygóhoz.
Brennmeyer körülpillantott fürge szemével. Senki sem volt a közelben, mégis suttogóra fogta hangját:
- Harminc évet töltöttem azzal, hogy adatokat gyűjtsek a Galaktika valamennyi lakott bolygójáról. Végigböngésztem a régi jelentéseket. Több ezer fényévet utaztam, többet, mint akármelyik űrpilóta. És most az összes lakható bolygó helymeghatározása a világ legjobb számítógépének memóriaegységében van.
Trent udvariasan felvonta szemöldökét.
- Komputertervező vagyok - folytatta Brennmeyer - és enyém a legjobb. Meghatároztam valamennyi fénylő csillag helyzetét az egész Galaktikában, az F, B, A és O színképosztályba tartozó összes csillagét és beletettem a memóriába. Miután végrehajtottuk az Ugrást, a számítógép színképelemzést végez majd az égboltról és az eredményt összehasonlítja a benne tárolt térképekkel. Amint megtalálja a megfelelőt, márpedig előbb-utóbb megtalálja, a hajó helye meghatározható és a következő Ugrást automatikusan a legközelebbi lakott bolygó közelébe lehet irányítani.
- Túl bonyolultan hangzik.
- Be kell válnia. Annyi éven át dolgoztam rajta, be kell válnia. Még tíz évig milliomosként élhetek. De maga fiatal; maga még sokkal tovább lesz milliomos.
- Ha vaktában hajtjuk végre az Ugrást, egy csillag belsejébe kerülhetünk.
- Ennek a valószínűsége egy a száztrillióhoz, Trent. Az lehet, hogy olyan távol bukkanunk elő, hogy a számítógép nem talál a térképeivel összehasonlítható csillagot. Az is lehet, hogy csak egy-két fényévet ugrunk és nyakunkon lesz a rendőrség. Ezeknek nagyobb a valószínűsége. Ha mindenáron félni akar, attól féljen, hogy a felszálláskor szívrohamot kap és meghal. Ennek sokkal nagyobb a valószínűsége.
- Talán maga, Mr. Brennmeyer. Maga az öregebb.
Az öreg vállat vont.
- Én nem számítok. A komputer automatikusan végez mindent.
Trent bólintott és jól az eszébe véste.
Egyik éjfélkor, mikor a hajó készen állt és megérkezett Brennmeyer, aktatáskájában a kirilliummal - nem volt nehéz hozzájutnia, bizalmi ember volt -, Trent átvette a táskát egyik kezével, miközben a másikkal gyorsan és határozottan lecsapott.
Legjobb volt a kés, épp olyan gyors, mint a molekuláris depolarizátor, épp olyan halálos és sokkal zajtalanabb. Az ujjlenyomatokkal teli kést Trent otthagyta a holttest mellett. Mit számított? Úgysem kapják el.
Most mélyen bent járt az űrben, nyomában a rendőrjárőrök és érezte az egyre fokozódó feszültséget, ami mindig az Ugrás közeledtét jelezte. Nem volt pszichológus, aki meg tudta volna magyarázni, de az érzést minden tapasztalt űrpilóta ismerte.
Egy pillanatra érezte a kifordulást, ahogy a hajó és ő maga is egy másodpercre téren és időn kívül került, nem-anyaggá és nem-energiává vált, majd egy pillanat alatt összeállt a Galaktika egy másik pontján.
Trent mosolygott. Élt. Egyetlen csillag sem volt túl közel és ezernyi csillag volt elég közel. Fénylett az égbolt a csillagoktól, de olyan ismeretlen csillagképet látott, hogy rögtön tudta: az Ugrás nagy volt. Néhány csillag biztosan az F vagy még jobb színképosztályba tartozik. Lesz mit összehasonlítania a komputernek a memóriájával. De nem tarthat sokáig.
Kényelmesen hátradőlt és figyelte a csillagképeket, amelyek lassan mozogtak, ahogy a hajó forgott. Fényes csillagot pillantott meg, feltűnően fényeset. Néhány fényévnél nem lehet távolabb és pilótaösztöne azt súgta, hogy forró, jó és forró. A számítógép ezt használja majd kiindulópontnak és úgy végzi majd az elemzést. Még egyszer azt gondolta: nem tarthat sokáig.
De soká tartott. A percek múltak. Eltelt egy óra. És a komputer még mindig buzgón kattogott és villogtatta lámpáit.
Trent megrémült. Miért nem találja a megfelelő térképet? Ott kell lennie. Brennmeyer megmutatta hosszú munkájának eredményét. Lehetetlen, hogy kifelejtett vagy rossz helyre jelölt be egy csillagot.
Természetesen keletkeznek új csillagok és életük során mozgást végeznek, de ezek lassú-lassú változások. Egymillió év alatt - ennyi időre visszamenőleg készített feljegyzéseket Brennmeyer - nem lehet…
Trent hirtelen pánikba esett. Nem! Az lehetetlen! Még kisebb a valószínűsége, mint egy csillag belsejébe Ugrani!
Megvárta, míg újra a látótérbe ér a fénylő csillag és remegő kézzel állította élesre a távcsövet. A legnagyobb nagyításra kapcsolt és megpillantotta a ragyogó fénypont körül az örvénylő gázok árulkodó ködfelhőjét.
Egy nova!
A sötét homályból fénylő, vakító csillag született, talán csak egy hónapja. Előtte olyan színképosztályba tartozott, hogy a számítógép nem vette figyelembe, olyanba, amely nem is jött számításba. De a nova, amely most létezett a valóságban, nem létezett a számítógép memóriájában, mivel Brennmeyer nem táplálta bele. Mikor Brennmeyer az adatokat gyűjtötte, még nem létezett - legalábbis, mint fényesen ragyogó csillag.
- Ne törődj vele! - üvöltött Trent. - Nem számít!
De egy automata gépezetnek üvöltözött, amely a nova körüli teret hasonlította össze a Galaktika térképeivel és nem találta sehol, és most folytatja a keresést, és összehasonlít egészen addig, míg ki nem merül az energiakészlet. A levegőkészlet sokkal hamarabb kifogy. Trent élete sokkal hamarabb véget ér.
Tehetetlenül leroskadt a székbe. Nézte a gúnyosan szikrázó csillagfényt és felkészült a lassú és kínos halálra.
Legalább a kést megtartotta volna…

Veres Mihály fordítása
(Népszava Kalendárium 1984)

Előkészületek a hörcsögleveshez

Isaac Asimov: A pokol tüze

Az egybegyűltek izgatottan sustorogtak, mint egy új színházi bemutató első közönsége. Csupán egy maroknyi tudóscsapatot hívtak meg, a hadvezetés legjavát, néhány kongresszusi képviselőt és egy-két újságírót.
Alvin Horner, a Kontinentális Hírügynökség washingtoni irodájának tudósítója a Los Alamosból érkezett Joseph Vincenzo mellett foglalt helyet.
— Most aztán biztos tanulhatunk valamit — szólt oda szomszédjának.
Vincenzo végigmérte bifokális szemüvege mögül.
— A lényeget itt nem láthatja meg — mondta.
Horner a homlokát ráncolta. Első ízben készültek szuperlassított filmen bemutatni egy atomrobbanást. Speciális lencsékkel, melyek hihetetlenül gyorsan váltogatták irányított polaritásukat, sikerült az eseményről milliárdod-másodpercenként egy-egy felvételt készíteni. A robbantásra előző nap került sor. Most a felvételek hihetetlen részletességgel tárják majd fel a történteket.
— Ön szerint nem lesz belőle semmi? — kérdezte Horner.
Vincenzo elkínzott képet vágott.
— Dehogynem. Leteszteltük már a berendezést. A lényeg azonban...
— Mi?
— Ezek a bombák az emberiség halálos ítéletét hordozzák. Ezt nem vagyunk képesek megérteni. — Vincenzo a többiek felé bólintott. — Nézzen végig ezeken az embereken. Izgatottak és lelkesek, de egyikük sem fél.
— Tisztában vannak a veszéllyel — nyugtatta meg az újságíró. — És higgye el, félnek.
— De nem eléggé — felelte a tudós. — Láttam embereket, akik végignézték, hogy egy hidrogénbomba eltöröl egy szigetet a föld színéről, aztán hazamentek, és nyugodtan lefeküdtek aludni. Mert ilyenek vagyunk mi. Évezredeken át riogattak bennünket a prédikátorok a pokol tüzével, mégsem értek el semmit.
— A pokol tüze... Ön vallásos, uram?
— Amit tegnap látott, az maga volt a pokol tüze. Egy atombomba, ha fölrobban, az maga a pokol. Szó szerint.
Hornernek hirtelen elege lett. Fölállt, és új helyet keresett magának, de közben, nyugtalanul figyelte az egybegyűlteket. Vajon valóban félnek? Vajon tartanak egyáltalán a pokol tüzétől? Nem úgy tűnt neki.
Eloltották a fényeket, és a vetítő beindult. A képernyőn ott magasodott szikáran a robbantótorony. A közönség feszült némaságban várt.
Aztán egy fénypont jelent meg a torony csúcsán, egy ragyogó, égő pötty, mely lassan, lustán nyújtózkodni kezdett erre is, arra is, bizonytalan fény-árnyék alakzatokat öltve magára, és végül ovális formába rendeződött.
Egy ember fojtottan fölkiáltott, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Rekedt hangzavar töltötte be a helyiséget, aztán váratlanul helyreállt a csönd. Horner szinte kézzelfoghatóan érezte a félelmet, szájában a rémület ízét; ereiben megfagyott a vér.

Az ovális tűzlabdából hajtások nőttek ki, majd egy pillanatra az egész mozdulatlanná dermedt, hogy aztán annál sebesebben terjeszkedhessen szét egyszínű ragyogó gömb formájában.
Abban az egy kővé vált pillanatban a tűzgolyón szemszerű sötét pontok tűntek föl, halvány vonalakból két keskeny, izzó szemöldök rajzolódott ki, V-alakban a homlokba hulló haj, egy fölfelé görbülő száj, mely vadul kacagva fürdött a pokol tüzében... és végül két szarv.

Megjelent: Holnap történt c. novelláskötet, Szukits kiadó, 2000

ehh...

Újra itt. Most délelőtt Pesten, délután Óbudán dolgozom, este majd írok. Remélem.

Ja igen! Mi hangzik jobban? Az, hogy enyém lett egy kis pörgős, 19 éves vöröske :-) vagy az, hogy vettem egy két évtizedes piros Unot....? Végülis már 19 évvel ezelőtt is egy ilyen fizetést meg egy kis nyugati autót szerettem volna... :-/

öööö... bbbb... ujjé vett... bböffff...

 

(via poligraf.blog.hu & hungarfield.freeblog.hu)